Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)
II. Állam és házassági jog
hogy azok - csakúgy, mint a protestáns válóperekben - a kibékítés minden lehetőségét kimerítve hozzák meg bontó ítéletüket. Fleischer Ármin pesti hivatalnok és Hartmann Katharina 1881 őszén indított válóperében a törvényszék „engesztelhetetlen gyűlöletre”, és - mivel a per során alperesnő is hasonló érzelmeket nyilvánított - „kölcsönös beleegyezésre” hivatkozva bontotta fel a házassági köteléket, ám a felsőbíróságok még másfél évig húzták-halasztották a verdikt jóváhagyását. Az ítélőtábla 1883 elején két hónapra visszautasította a keresetet, mondván, hogy „még nem enyészett el minden remény arra nézve, hogy a válni akaró felek között a béke és egyetértés helyreállítható legyen”. A megszabott határidő elteltével a felek közös kérvényére a Budapesti Királyi Törvényszék a nyáron ismét bontott, az ítélőtábla azonban az újabb békéltető tárgyalás elmaradására hivatkozva megint megakasztotta a pert. Az elsőfokú bíróság erre, az ősszel megtartott békéltető tárgyalás után, harmadszor is kimondta a válást, amit az ítélőtábla immár átengedett, s a kúria végül 1884 tavaszán jogerőre emelt (a legfelsőbb bíróság csak az engesztelhetetlen gyűlöletre való hivatkozást igazította ki „közös beleegyezésre”). Nem sokkal később a Fleischer házaspárhoz hasonlóan járt Neumann Rozália és férje, Lederer Lipót üveges is, akiknek válóperét az ítélőtábla megint arra hivatkozva vetette vissza, hogy a „gyűlölség nem látszik oly magas fokon állónak, hogy ez a kibékülést teljesen lehetetlenné tenné”. Az eljárás ezzel egyre inkább a protestáns válóperekben szokásos békéltetési rendhez (békéltetés, elválasztás, majd újabb békéltetés) idomult.363 Nem mehetünk el azonban szó nélkül ama ellentmondás mellett sem, amely a zsidóságra szabott, speciális állami szabályozás betartatása és a válóperes eljárás egységesítésének kitapintható szándéka között feszült. Kétségtelen, hogy a sokáig kétes érvényű, elhanyagolt udvari kancelláriai rendelet, amely külön szabályokat írt elő a zsidó pereskedők számára, többek között a felsőbíróságok támogatásának köszönhetően nyerte vissza autoritását. Mégsem ajánlatos e mozzanat jelentőségét eltúlozni, mert érdemben nem befolyásolta a felekezeti különbségek elmosódását. Az imént citált esetek jól mutatják, hogy az „engesztelhetetlen gyűlölet” protestáns és a „kölcsönös beleegyezés” zsidó válóoka az 1880-as évek végén már tulajdonképpen megfelelt egymásnak; az „érzékeny keserítés” pedig 363 Fleischer c. Hartmann: BFLVII.2.C. 1881. V. 134. Neumann c. Lederer: uo. 1882. V. 7. Hasonló eset: uo. 1882. V. 31. A feleket két hónapra visszavető ítélőtáblái ítéletek pontos dátuma 1883. január 8., illetve két esetben február 26. volt, vagyis tendenciózus határozatokról beszélhetünk. „Zsidó válóperekben a bírói békéltetés a tárgyalás, illetve a bizonyítási eljárás befejezése után szintén ismétlendő.” - rögzíti a törvényes gyakorlattá szilárduló procedúrát 1890-ben Sztehlo Kornél. SZTEHLO, 1890: 180. p. 210