Nagy Sándor: Engesztelhetetlen gyűlölet. Válás Budapesten 1850-1914 - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. (Budapest, 2018)
II. Állam és házassági jog
A házassági pátens kiadása után, II. József uralma alatt történt procedurális változások a magyar válóperes joggyakorlatba is átkerültek. Jóllehet a kiadott rendeletek később, a császár halála után érvényüket vesztették, a bírói praxis a protestáns válóperekben életben tartotta azokat. Ezt támogatta az a körülmény, hogy a házasság világi bíróság általi felbontása a magyar jogrendszerben is nóvumnak számított, így a jozefiánus utasítások betartásának a házassági pereket illetően (az egyéb polgári, és a büntető perektől eltérően) nem állt útjában rendi bírósági tradíció vagy korábbi magyar jogszokás. Valószínűleg ugyancsak ennek tudható be, hogy a központi kormányzat előtt az elkövetkező évtizedekben is széles tér nyílott a Lajtán inneni válóperek legális kereteinek meghatározására, s így 1790 után számos, a Magyar Kancellária útján kiadott királyi rendelet hasonló jogszabályokat léptetett életbe, mint az osztrák örökös tartományokban. Jó példát nyújtanak erre azok a rendeletek, amelyek a 18. század végén és a 19. század elején a házasságvédő peres közreműködését és a válóperek hivatalból történő felülvizsgálatát szorgalmazták. A házasságvédő intézményének magyarországi meghonosítása kapcsán fontos mozzanat volt, hogy azt nem császári parancs rendelte el, hanem a kezdeményezés eredetileg a magyar felsőbíróságoktól indult ki. A Hétszemélyes Tábla 1788-ban kelt felfolyamodásában az említett szentszéki gyakorlatra apellálva maga javasolta, hogy tegyék a válóperekben eljáró ügyvédek kötelességévé a fellebbezést. Az előterjesztés közvetlen előzménye az volt, hogy egy Komárom-Esztergom megyében tárgyalt érvénytelenítési perben felmerült a felek, Szeder Ilona és Nagy István összejátszásának gyanúja: a nő impotenciára hivatkozva követelte az immár hat esztendeje tartó házasság megsemmisítését, de a férj nem volt hajlandó alávetni magát a megszabott orvosi vizsgálatnak, s a bíróság tanácstalannak mutatkozott, vajon ezek után helyt adhat-e a keresetnek, netán alkalmazzon-e kényszerítő eszközt a renitens alperessel szemben az elrendelt vizsgálat elvégzésére. A házaspárnak természetesen, ha valóban egyetértettek, eszük ágában sem lehetett fellebbezést beadni, emiatt fennállt az érvénytelenség könnyelmű kimondásának veszélye. A törvényhozási ügyekben illetékes udvari bizottság, a Kompilationshoflíommission válaszában az örökös tartományokban bevezetett gyakorlatot példaként állítva, fellebbvitel helyett célravezetőbb megoldásként házasságvédő kirendelését ajánlotta a Magyar-Erdélyi Kancellária figyelmébe. A Kancellária ennek nyomán közölte a Hétszemélyes Táblával az örökös tartományokban publikált említett rendeletet, s meghagyta, hogy utasítsa a magyarországi alsóbíróságokat: érvénytelenítési és bontóperekben rendeljenek ki házasságvédőt, „akinek az alperessel közösen a házassági szerződés fenntartását védelmezve a pert lefolytatnia, és amit az alperes elmúlasztana, pótolnia kell; hasonlóképpen a házasságvédő lesz köte-181
