Szakolczai Attila: Gyilkosság különös kegyetlenséggel. A Tóth Ilona és társai per komplex vizsgálata - Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 3. (Budapest, 2016)
Bevezetés
merősén, folytatva a két leginkább hitelesnek tekintett tanú, Gáli és Obersovszky perben játszott szerepével. Megítélésem szerint a fentiek után már egyértelmű, hogy senki nem követte el a vád tárgyává tett gyilkosságot, az minden valós alap nélküli ötvenhetes történet, ezért a fővádlottak vallomásainak tárgyalásakor elsősorban nem az ítéleti tényállásba emelt történet valós vagy valótlan voltát, azok egymásnak ellentmondó részleteit vizsgálom. Ezt M. Kissék már elvégezték, ezért most azt igyekszem feltárni, hogy miként tudtak a vádlottak vallomást tenni egy olyan cselekményről, amelyről - az ellenük indított vizsgálat kezdete előtt - tudomásuk sem volt, és hogy ezt miért tették. A Tóth Ilona-perben, eltérően a megtorlás eljárásainak többségétől, a bíróság elé tárgyi bizonyítékok is kerültek. Ezek legfontosabbika az állítólagos áldozat teteme volt, amiről a vádlottak és a tanúk egybehangzó vallomást tettek. Az elemzésnek ezen a pontján szükséges és lehetséges ismét megvizsgálni a corpus deliciit, összefüggésben azzal, ami az ügy vizsgálójáról, a politikai rendőrség főhadnagyáról megtudható. Befejezésként megpróbálom összegezni vizsgálatom eredményeit, választ találni arra, hogy a vádlottak miért kollaboráltak üldözőikkel (látszólag) önmaguk ellen. Mivel a megtorlás és az egyes perek kutatóinak egységes álláspontja szerint a jegyzőkönyvekbe foglalt vallomásokból fabrikált ítéleti tényállás célja nem a történtek rekonstrukciója volt, következésképpen az ötvenhetes történet nem a megismerés általános korlátái, nem a megfigyelés töredékessége és az emlékezés csalfasága miatt különbözik attól, ami történhetett. A vallomásokat tehát elsődlegesen nem a mégoly jogos emlékezéstechnikai aggályok figyelembevételével szükséges vizsgálni — noha azok figyelembevétele elengedhetetlen -, hiszen a feladat a nélkül is nehéz és bonyolult. Nem találtam olyan bizonyítékot, amely egymaga egyértelműen bizonyíthatná, hogy a vád tárgyává tett cselekményt nem követték el (Kollár Istvánt nem ölték meg 1956. november 18-án), illetve nem azok követték el, akiket azzal vádoltak. Nem találtam bizonyítékot arra, hogy Kollár élt november 18-a után, és arra sem, hogy más ölte volna meg. Az ítéleti tényállásba emelt történet valótlanságát tehát csak és kizárólag az 1957-ben ítélkező bíróság által a vádlottak bűnösségét bizonyítónak tekintett iratokra támaszkodva, azok új, komplex, kritikai vizsgálatával lehet csak leleplezni. Nem köny- nyítik meg a kutató helyzetét a rendszerváltozás után készült visszaemlékezések és interjúk sem, hiszen azok elbeszélőinek narrációját alapvetően meghatározza a hajdani eljárásokban játszott szerepük, és az aktuális társadalmi elvárásoknak való megfelelés tudatos vagy öntudatlan kényszere. A Tóth Ilona-per dokumentumai két levéltárban maradtak fenn. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában találhatók a politikai rendőrség 24
