Budapest Jókaija - Budapesti Negyed 58. (2007. tél)

JÓKAI MÓROK - JÓKAI MÓR: Negyven év visszhangja

egy ócska ötöst teszek vissza a magam zsebéből" biztatott a jószívű gyermekbarát. Erre aztán bátorságot vettem magamnak egy ötöst kiszemelni a sok közül. De nagyon égette én nekem az az ötös a markomat. Mégis csak olyan pénz ez, ami az én apám gondviselésére van bízva. Mikor senki se nézett oda, visszatettem az ötöst a tálkába. Mikor az apám halálával a számadásait és a pénztárt átvették : öt krajcárral többet találtak benne a kimutatásnál. Ez az én visszalopott öt krajcárom volt. És én annak az ősömnek a véres kezére, aki egy török basát ölt meg, nem vagyok büszke; de az apámnak a tiszta kezére az vagyok. Milyen angyali élet volt annál a mi házunknál! Soha sem hallott ott egy haragos szó. Testvéreim szerették egymást, engemet még jobban. Mikor kis gyerek voltam, iskolába mentem, Eszter nénémnek a házajtóból utánam kellett addig nézni, míg az iskola kapuján befordulok. Nagyon félénk voltam. Három tárgya volt különösen félelmem fantáziájának. Azok a nagyszakállú zsidók, - azután a veszett kutyák - és az élve eltemettetés. Ez az utóbbi rém annyira üldözött, hogy egy kis papírra felírva szüntelen a derekamra kötve hordoztam a végrendeletemet, (8 éves gyerek), amiben arra kérem az anyámat, hog)" ha meghalok, ne temettessen el felboncolás nélkül. Leghamarabb kibékültem a zsidókkal: az élve eltemettetéstől nem rettegek, halva se temetnek már el engem! hanem a kutyáktól még most is félek s bot nélkül nem járok az utcán. Az elemi iskolában volt egy kedves tanítóm, Székely János; lecke után sokszor ott tartott s mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bolondjáról, találós meséket, amik közül egyre emlékezem: „az elseje mindig/?//"; a vége, lány előtt csipked s szúr: ha kitalálod is furcsa, ha nem találod is »furcsa«". Ez aztán arra buzdított, hog)" én is csináljak találós mesét; még pedig versben. Az első siker arra buzdított, hog)" még merészebb kísérletet tegyek. Volt eg)" utcán járó bolond a városban, aki mindig azt kiabálta, hog)* „urak a papok!" (nem is volt egészen bolond). Erről írtam verset. Egyszer odafenn járt Komáromban Tóth Lőrincz, akkor épen a tudós akadémiától pályakoszorúzott költő, (Komárom a poéták hazája) ; meglátta az én két versemet, elhozta Pestre, kiadatta az egyiket a Regélőben, a másikat a Társalkodóban, alányomtatva az egész nevem praedicatumostól, az életkorommal együtt: kilenc éves. - Ez volt a fátumom. Ezzel el voltam jegyezve a múzsának. El volt döntve, hog)' nem lesz belőlem se szolgabíró, se vicefiscalis. - Még egy másik múzsának a nyomai is keresztezték az utamat, a festészeté; tollrajzaim közül egy, amit 14 éves koromban rajzoltam, szintén a nyilvánosságnak lett átadva (Tóth Ferencz, ref. superintendens arcképe) s sok olajfestményű arckép heverhet még, ha em-