Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

PAUL SCHEFFER: Vissza a kertvárosba

vallásszabadság: aki erre a jogra hivatkozik, tekintse kötelességének a másképp gondolkodók szabadságának védelmét is. Ali Madanipour, brit szociológus írja: „A társadalmi kirekesztés, illetve integráció kérdése nagyrészt a hozzáférhetőségen áll vagy bukik, a döntéshozatalhoz, a segélyforrásokhoz és a közös történetekhez való hozzáférésen." A hangsúly szinte csak és kizárólag a politikai oldalra, a döntéshozatalban való részvételre és a gazdasági oldalra, az eszközökhöz való hozzáférésre esik. Az integráció kulturális oldaláról, a közös történetektől többnyire meg szoktak feledkezni. Ma már, bár még csak tétován, az emberek kezdik belátni, hogy a társadalom számára létfontosságú egyfajta kánon, azaz egy történelmi és irodalmi alapszövegek képezte mag, melyet az iskolának kell átadnia. Egy ilyen kánon persze állandóan fejlődik, és hajó, kritikus önreflexióra ösztönöz, de ezt mindenkinek ismernie kell. Hogyan akarnak az emberek beszélgetést folytatni egymással, ha már nincsenek közös kapcsolódási pontjaik? El kellene gondolkodni azon, hogy kapcsolódási pontok híján hogyan kap értelmesjelentést a véleménykülönbség? Az efféle megjegyzések dühös reakciókat váltanak ki, ami arra utal, hogy érzékeny pontra tapintanak rá. Ki kell találnunk, hogyan egyeztethető össze az örökséghez való hűség és a mások iránti türelem, és hogyan hozható összhangba az egyén befeléfordulása és a közösségért érzett felelősség. Jelenleg ezek a törekvések nem össze-, hanem széttartanak. Nem véletlen, hogy valami hiányzik a nagyvárosok irányításpolitikájából. E politika három pilléren nyugszik, a fizikáin, a társadalmin és a gazdaságin. Szerintünk azonban kell még egy pillér, a kulturális, mert anélkül hatástalan. Ez komoly hiányosság, hisz minden város keresi a választ arra a kérdésre, hogyan lehetne korszerű módon ösztönözni a polgáraidat kialakulását, ahhoz pedig történelmi érzék szükségeltetik. Hisz mi más a polgártudat, mint annak belátása, hogy előttünk is volt valami és utánunk is lesz valami? Más szóval, csak az képes átérezni, hogy egy nagyobb egész — egy városnegyed, egy város vagy egy ország — része, aki a maga életcélját nemcsak az itt és most történő fogyasztásban látja. Igaza van Ahmed Aboutalebnek, aki azt mondja: „Bármilyen fontos is a nyelv, az integráció fontosabb. A teljesértékű polgár kötődik az új világhoz, a csopott tagja akar lenni, oda akar tartozni, együtt akar működni, és mindeközben átérzi a közös felelősséget." A polgártudatról való gondolkodás egyebek mellett azt feltételezi, hogy tudatosabban bánunk a városi kultúrával. Nem is igen értem, hogy a gyerekek miért nem hallanak semmit vagy csak nagyon keveset városaik történetéről. Aliért nem fogják őket kézen, és miért nem mesélnek nekik az épülc-