Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

PAUL SCHEFFER: Vissza a kertvárosba

odaadás. Amikor 1928-ban hivatalba lépett, a közigazgatási hivatal vezetője e szavakat intézte hozzá: „Scheffer úr, legyen tudatában annak, hogy ez nehéz, de nagyon szép munka, és tegyen meg mindent azért, hogy ez egy nagyszerű terv legyen. Amszterdam nem éri be kevesebbel. Mi itt nem szeretjük a kisvárosi szöszmötölést!" Nagyapám, mint mindig, ezúttal is kimérten válaszolt: „Mily kellemes muzsika ez egy várostervező fülének, akit többnyire megtakarításokra kényszerítenek." Inkább gyakorlati beállítottságú, mintsem elméletekkel bíbelődő ember volt, inkább szabadelvű, mint szociáldemokrata. Visszaemlékezéseiből, ahogy más írásaiból is, leginkább valamiféle „mérnökszocializmus", tehát az alakíthatóság eszméje rajzolódik ki, melynek alapját a tudományos meggyőződés és nem a pártpolitikai vonzalom képezte. Valamikor 1927 táján ez aztán egy csinos kis politikai kudarchoz is vezetett. Ez a kudarc számomra több okból is tanulságos. Kernkamp professzorral, a De Groene Amsterdammer című hetilap főszerkesztőjével együtt az önkormányzati választásokra szerettek volna összeállítani egy „független pártonkívüliek" alkotta listát. A függetleneknek az lett volna a feladatuk, hogy szakmai és nem pártpolitikai szemmel vizsgálják meg, megvalósíthatók-e a többi párt javaslatai. Visszaemlékezéseiben nagyapám leírja, hogy jutott eszébe ez az ötlet: „Másokhoz hasonlóan én is megcsömörlöttem a pártpolitikától. Kiderült, hogy az értelmiség körében nagyon sokan érezték ugyanezt az undort." A kezdeményezés teljes kudarcba fulladt. Ennek okát ő maga abban látta, hogy „a jelek szerint túl liberális volt", ha valaki nem kötelezte el magát valamelyik ideológia mellett. Számára az ihletet elsősorban 'Agárdén-city, a kertvárosok megteremtéséért indított mozgalom adta, mely Howard és Osborne vezetésével Nagy-Britanniából indult el. A reform vagy kicsit általánosabban a várostervezés iránti igény egyértelműen onnan eredeztethető, hogy a Viktória korabeli Angliában az akkori eufemizmussal bontásra érett városrészeknek nevezett, elmondhatatlanul szegény, áttekinthetetlen és túlzsúfolt londoni nyomornegyedeket erkölcsi szégyennek és a társadalmat veszélyeztető tényezőnek tartották. Hollandiában a Pierson-Goeman Borgesius vezette liberális kormány idején, 1901-ben elfogadott lakástörvény megalkotását hasonló megfontolások ösztönözték. A kertvárosokért harcoló mozgalom kulturális indíttatásánál fogva szerette volna azt is megakadályozni, hogy a város a civilizációs hanyatlás egyik fészkévé váljon. Az új eszme, a kertváros, lehetőséget teremtett arra, hogy ötvözzék a város és a vidék legjobb tulajdonságait. A cél az volt, hogy a központi városon kívül kisebb, önjáró városokat hozzanak létre és ezeket a nyakló nélküli növekedés megakadályozása érdekében zöld gyűrűvel kíván-