Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)
BÉRCZES TIBOR: Szobrok - Történetek - Történelem
Az emlékmű funkcióváltozásait látva és az itt közölt Gert Hekma tanulmányt olvasva úgy tűnik, hogy a háborús áldozatokra való hivatkozás - legalábbis részben - csak ügyes taktika volt. A homoszexuálisok egyenjogúságáért küzdő mozgalom felismerte az emlékműállítási hullám teremtette lehetőséget, és ha nem is máról, holnapra, de elérte célját. Hogyan lett a Kis Csibészből dada(ista)? Felállítása után egy szobor önálló életet kezd. Vonzza vagy taszítja az embereket, tájékozódási pontként, találkozási helyként szolgál, néha furcsa dolgokat - vagy épp új funkciókat - aggatnak rá. A szobor aztán magába integrálja az ott lejátszódott eseményeket és története a jelentés szerves része lesz. Jó példa erre a „Kis Csibész" nevű amszterdami szobor, mely 1960 óta áll Amszterdam belvárosában. Az eredetileg alkalmi - eg)' vidám fesztiválra alkotott - gipszfigura annyira elnyerte a közönség tetszését, hog)' gyűjtés indult a maradandó változat elkészíttetésére. Amikor adakozásból nem gyűlt össze a szükséges összeg, színre lépett egy dohánygyáros, és felajánlotta, hogy állja a hiányzó költségeket. A szobrot felállították, és megkezdte önálló életét. Két évvel később aztán a „Kis Csibész" futcsa események szereplője lett, és fényképe heteken át uralta az újságok címoldalát. Az történt, hogy egy furcsa különc, Jasper Grootveld 1964 áprilisától kezdve különös, „dohányzásellenes szeánszokat" tendezett a szobot körül. A magát „füstölő mágusnak" és a „nyugati aszfaltdzsungel sámánjának" nevező Grootveld, aki dohányt nem, marihuánát viszont annál többet szívott, szerette volna felhívni az emberek figyelmét a dohányzás és általában véve a kapitalista fogyasztói társadalom veszélyeire. A dohánygyár szponzorálta „Kis Csibészben" a jövőbeni fogyasztót, azaz a majdani függőségben szenvedőt látta, és ezért - és persze a forgalmas helyszín miatt - választotta őt provokatív performanszai tárgyául. A szeánszok egyre több kíváncsiskodót, illetve az előadásra fogékony fiatalt vonzottak a térre, és idővel kialakult egyfajta koreográfia: a mágus különös kiáltásokat hallatott („bram, bram, uche, uche, bram, bram, uche"), táncot lejtett, majd újságpapírral felgyújtotta a szobrot, mire társai mazsolával kezdték kínálgatni a nézőket és a rendőröket. 10 Ez utóbbiaké gesztust rendre provokációnak vélték, és feladva addigi passzivitásukat, tettleg is kifejezésre juttatták nemtetszésüket. 9 Budapesten például a már másutt álló Osztyapenko szobor még mindig viszonyítási pontként szolgál, néha még azoknak is, akik már nem is láthatták eredeti felállítási helyén. Nemrég hallottam, amint két tízenegynéhány éves fiú találkozót beszélt meg az „Osztyapetyához"!