Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)
BÉRCZES TIBOR: Szobrok - Történetek - Történelem
korábban beállították, és hogy jócskán akadtak kollaboránsok. Lényegében a zsidóságot ért veszteség súlya is csak ekkor tudatosult. E szemléletváltás az emlékműveken is tetten érhető, csak itt e folyamat lassabban zajlott. (Az amszterdami példák is azt sugallják, hogy egy „új" igazságnak vagy hősnek általában akkor állítanak emlékművet, amikor már többé kevésbé konszenzus alakult ki körülötte. Az emlékmű mintegy a „szentesítés" utolsó állomása.) Bár már 1962-ben a Hollandsche Schouwburg épületében berendezett zsidó emlékhely felirata körül is vita alakult ki - már nem mindenki fogadta el szó nélkül a felülről diktált „örök békét" -, csak a nyolcvanas évekre lett egyértelmű, hogy a „nem-hiábavalóság" már nem a valóság. Alig az 1975-ben felállított Ravensbrückeni Nők emlékműve még mindig azt sugallta, hogy voltak a passzív zsidó és az ellenálló aktív nem-zsidó áldozatok, az 1988-ban felavatott Zsidó Ellenállók emlékműve szakít ezzel a felfogással. Jan Wolkers 1993-ban felavatott Auschwitz emlékműve pedig, melyet előbb egy köztemetőben, majd az egykori zsidó negyedben, a Wenckheim parkban helyeztek el, már végképp nem illik bele a korábbi heroikus képbe. A földre fektetett, töredezett tükörfelületen databokra szakad az ég és - az illúziók elkerülése végett az emlékművön olvasható szöveg ki is mondja — soha többé nem is áll össze egésszé. 7 A mások emlékműve Ahogy szaporodtak a háborús emlékművek, úgy csökkent a nagy „össznemzeti" és úgy nőtt a kisebb „csoport- és rétegáldozatoknak" felállított emlékművek száma. Ez utóbbi kategótiába sorolható például a „Cigányemlékmű", mely rangját emelendő a reprezentatív Museumpleinen kapott helyet, és a „Homoemlékmű", melynek keletkezéstörténete azért érdekes, mert egy markánsan „más" csoport emancipációjának állomásait illusztrálja. Alár közvetlen a háború után voltak javaslatok, illetve próbálkozások egy olyan alkotás elkészítésére, mely a nácik által meggyilkolt homoszexuálisoknak állít emléket, de a hetvenes évek közepéig ezeknek gyakorlatilag semmilyen esélyük sem volt a megvalósulásra, mert e szubkultúra elfogadottsága meg sem közelítette az egyenjogúsításhoz szükséges mértéket. Jól mutatja ezt az az 1970-ben történt közjáték, amikor néhány fiatal a május negyediki Dam téri megemlékezésen virágokat szeretett volna clhe7 A szemléletváltás legszemléletesebb példája nem Amszterdamban, hanem az egykori gyűjtőtáborban, Westerborkban látható. Az ottani emlékmű nem aktív résztvevőknek, hanem passzív szemlélőknek mutatja a hollandokat, és büszkeség helyett inkább szégyenkezésre „buzdít".
