Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)
MICHIEL WAGENAAR: A polgári öntudattól a tömegtársadalom felé
sem a kormány, sem a városvezetés nem volt igazán számottevő tényező. Hiába fejezték ki rosszallásukat tekintélyes véleményformálók, amiért az óvárosban lebontottak egy sor régi épületet, és hiába bírálták azt a szabadságot, melyet ingatlanjaik minél nyereségesebb hasznosítása érdekében az üzleti célú befektetők élveztek, nem álltak rendelkezésre jogi eszközök ahhoz, hogy a folyamatnak megálljt lehessen parancsolni. A tulajdonosnak továbbra is szent joga volt, hogy a birtokában lévő ingatlant saját belátása szerint, szabadon (át)alakíthassa és hasznosíthassa. Ily módon semmi sem akadályozhatta meg, hogy Amszterdam belvárosát üzleti központtá alakítsák át. A lakásépítést lényegében a szabad piacra bízták. A telekspekulánsok kezét nemigen kötötték meg komolyabb szabályok. A tizenkilencedik századi övezetben robbanásszerűen nőtt az új lakások száma, és ez csak megerősítette a liberális politikusokat abban a hitükben, hogy a „csepegtetéses" mechanizmus magától meghozza a gyümölcseit. Azt remélték ugyanis, hogy a munkáscsaládok idővel elhagyják a belvárosi nyomortanyákat és kiköltöznek a város szélére, ahol majd jobb minőségű lakásokban élhetnek. Bár sokakat taszítottak a laissez-faire típusú városfejlődés esztétikai következményei, a tervszerű fejlesztést olyan luxusnak tartották, amelyet az építési vállalkozók a tehetős polgárok számára épülő negyedekben csak azért vetnek be, hogy még nagyobb keresletet gerjesszenek. A Vondelparkot övező negyedben is ennek bizonyítékát látták. A lakás- és szociális körülmények javításának kérdését magánügynek tartották. De amikor a kortársak kezdtek kiábrándulni a szabad piac „áldásaiból", egyre több bírálat érte ezt a fajta megközelítést. Az 1890-es években aztán a „radikális" liberálisok kerültek hatalomra Amszterdamban, és ők úgy döntöttek, hogy a város tulajdonába veszik a közszolgáltatásokat. A város megszerezte magának az addig magánkézben lévő víz-, gáz- és elektromosműveket. Ezt azzal indokolta, hogy a „részvényes számára való érték" és a közjó összeegyeztethetetlen egymással. Miután helyi szinten köztulajdonba vették a közszolgáltatásokat, országos szinten is hasonló folyamat indult el. Az 1901-ben elfogadott Lakásügyi Törvény a jóléti állam előhírnöke volt. A törvénnyel a parlament elismerte, hogy szabadpiaci rendszerben nem építhetők megfelelő minőségű lakások az alsóbb néposztályok számára. A törvényt azonban az tette igazán figyelemreméltóvá, hogy az Amszterdamhoz hasonló önkormányzatoknak biztosította a jogi eszközöket ahhoz, hogy a megfelelően megtervezett városrendezéseket meg is tudják valósítani. Amennyiben egy tervet elfogadtak, a városnak lehetősége nyílt rá, hogy kisajátítsa a rendezéshez szükséges területet, bár a kisajátítandó területekért piaci árat kellett fizetnie. Ez utóbbi megkötés miatt sok település ódzkodott is attól, hogy éljen a törvény bizto-