Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

GEERT MAK: A morális pánik

Mollenkopf szerint mindezt az teszi igazán érdekessé, hogy Amszterdamban nagy általánosságban jobbak a szociális juttatások és viszonyok, mint New Yorkban. Alivei magyarázható ez a jelenség? Mollenkopf véleménye szerint a Hollandiában biztosított jó szociális ellátás szándékától függetlenül jelentős szetepet játszik abban, hogy ezek a bevándorló csoportok oly lassan illeszkednek be. AI ég mindig a munka, a másokkal való gürcölés a leghatékonyabb integrációs eszköz. Hollandiában viszont, Amerikával ellentétben, nem tesznek meg mindent azért, hogy ezeket az embereket bevonják a munka világba. Más szóval, a holland gondoskodó állam túl sok lehetőséget teremt arra, hogy aki ki akarja, ki tudja vonni magát a munkából és az integrációból. John Mollenkopfnak bizonyos vonatkozásokban feltétlen, igaza van, bár ettől még nem lesz a kezünkben a teljes magyarázat. Az Egyesült Államok büszke, hazafias nemzet, míg a hollandok a második világháború óta bizonyos szégycnérzettel beszélnek a maguk nemzeti identitásáról. Az 1940-es hazafias felbuzdulásból mára nem sok maradt. Ily módon a bevándorlók sem kapnak határozott, pozitív példát. Sarkosabban fogalmazva, éveken át a „saját kultúra megőrzésével történő integráció" volt a jelszó, mintha az ember úgy is bevándorolhatna és beilleszkedhetne valahová, hogy nem kényszerül választásra. A különbségek egy másik okát érintőlegesen egyszer már említettem. Negyedszázadon át a Alarokkóból és Törökországból érkező bevándorlást nem tekintették bevándorlásnak, sem a hollandok, illetve holland hatóságok, sem maguk a bevándorlók. (Ez a probléma egyébként számos menedékkérő esetében is fennáll.) Mindkét fél, mind az újonnan érkezettek, mind az őslakosok, végig a „halasztott hazatérés mítoszában" éltek, abban az illúzióban ringatták magukat, hogy ez az egész úgyis csak átmeneti. Mind a két oldalnak megvolt erre az oka, mert tulajdonképp egyikük sem akarta ezt az egész bevándorlást. A ködös állapotoknak kifejezetten kedvezett az a légkör, melyet a hetvenes és a nyolcvanas években széles körben dívó határtalan tolerancia teremtett. Lényegében a későbbi, a probléma „megoldására" bevetett „keményebb intézkedések" is abból az illúzióból táplálkoztak, hogy nincs is szükség bevándorlásra. Csak a közvetlenül érintettek - a szomszédok, a rendőrök, a társadalmi munkások, néhány újságíró, a Jan Beerenhouthoz hasonló emberek - fogták fel, hogy itt egy időzített bomba ketyeg. A bevándorlás jelenségének ez a fajta elhanyagolása magyarázza, miért van az, hogy az első nemzedék még tíz, húsz évvel megérkezése után is nyelvi problémákkal küszködik, míg New Yorkban ez elképzelhetetlen vol-