Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

MARGALITH KLEIJWEGT: Láthatatlan szülők

Essalhi úr elmeséli, milyen elszigeteltségben nőttek fel. „Falunk a sivatagban fekszik. Negyven család alkotta a közösséget. Úgy bizony. A közelben volt víz, különben meg se maradhattunk volna. Abból éltünk, amit a föld termett. Babot, olívabogyót és mandulát termesztettünk. Ebből állt az élet." „Alinden a túlélésről szólt", teszi hozzá a fia, Tarik, aki szintén dzselabát visel. Tarik nem fejezte be a szakközépiskolát. Nem szerette. Dolgozni akar. Pénzt keresni, mindegy, mivel. 1962-ben út épült Essalhiék falujába. Essalhi úrnak elege volt már a mandulaszüretelésből, el akarr menni. Titokban, az éj leple alatt egy barátjával sikerült találnia egy kocsit Casablancába. Mindketten tizenöt évesek voltak. A csodás nagyvárosi életről szőtt álom hamar szertefoszlott. Casablancában Essalhi úr csatornaárkokat ásott a tűző napon. Napi ötven eurocentet keresett. Az éjszakát az árok mellett felállított sátorban töltötte. Alásfél évnyi robotolás után a szíve hazahúzta. De a szülőfalujában már nem tudott gyökeret ereszteni. Úgy döntött, elmegy Ametikába. Vagy Európába. Hajóra szállt, és elindult Aíarseilles-be. Négy nap és négy éjszaka egyfolytában tengeri beteg volt. Essalhi úr Eszak-Franciaországba, a szénbányákba akart eljutni, mert ott volt munka. Beleborzong, amikor visszagondol erre az időszakra. „Iszonyú volt, mindennap le kellett menni a föld alá, hatszáz méter mélyre. Állandóan koszos voltam. Teljesítményben dolgoztunk. Alennél többet dolgoztam, annál többet kerestem." Alásfél év után, amikor már nem bírta tovább az ottani kemény munkát, továbbindult Hollandiába. Egy alkmari gyárban kapott munkát. Eveken át káposztát és kelkáposztát csomagolt. Es most már annak is ki tudja, hány éve, hogy szakács egy öregek otthonában. Essalhi úr meg van elégedve az állásával. Meg az életével is. Úgy érzi, sokra vitte. Jó állása, hat egészséges gyermeke van, akik elég jól tanulnak. Mi egyebet kívánhatna még? Essalhi úr szívesen mesél. A felesége hallgat. Alire emlékszik az asszony a fiatalságából? Arabul válaszol, a fia fordít. „Emlékszem, hogy kisgyermekkoromban verekedtem a férjemmel. Alég kisfiú volt." Kiderül, hogy Essalhi asszonynak szép, mély hangja van. Zavartan másfelé néz, mintha alaposabban belegondolva semmitmondónak találná, amit elmesélt. Amikor elmegyek, az ajtóban áll. Egy rongyot szorongat a kezében. Ide akarja adni. Értetlenül nézek rá. „Hogy le tudja törölni a nyerget", mondja a fia, Adil. „Esett." Szeptember elején Essalhi asszonnyal, akinek Laila a keresztneve, az erkélyen állunk és nézelődünk. Aleleg nap van. A köteleken száradó ruhákon át mustrálgatjuk a kertet. Odamutat. „Paradicsom, padlizsán, menta." Halkan mondja, de beszélget. „Kicsi kert", mondja barátságosan.