Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

MICHIEL WAGENAAR: A polgári öntudattól a tömegtársadalom felé

mintegy megfojtja az egykori nagyszerű várostervezés gyümölcsét, a híres csatornaövet. Bár a képviselőtestület tagjai a szabad piaci ingatlanfejlesztés hívei voltak, egyre kényelmetlenebbül érezték magukat, amikor látták, mit eredményez a város szélén a megzabolázatlan spekuláció. Rádöbbentek, hogy a káosz idővel lehetetlenné teszi, hogy valaha is megfelelő úthálózat létesüljön, miközben a gyatra minőségű lakóingatlanfejlesztés higiéniai problémákat okozhat és ezáltal népegészségügyi kockázatokkal járhat. A tanácsnokok többsége határozatban utasította ]. G. van Niftrik városi építészt, hogy az építési káosz megszüntetése érdekében készítsen egy mindenre kiterjedő városrendezési tervet. 1867-ben el is készült a terv. Esztétikai szempontból mindenki kiválónak találta. Ez a terv is a francia beaux arts típusú városépítészet nyomdokain haladt, amikor egy nagyszabású, sugárutakban folytatódó Place eíEtoi/e-i javasolt, ahol felső osztálybeli villák állnak és ezeket geometrikusán elrendezett középosztálybeli negyedek övezik. Ez utóbbiak ütközőzónaként szolgáltak volna az övezet peremére tervezett munkáslakónegyedekkel szemben. A lakóhelyek Van Niftrik által javasolt merev elkülönítését a terv egyik erősségének tartották. De a kezdeti lelkesedés után, amikor a városi képviselőtestületben megkezdődtek az érdemi viták, gyorsan kiderült, milyen komoly akadályokba ütközik a várostervezés és a hatóságok beavatkozása. Az egyik tanácsnok azt kérdezte, hogyan lehet a tervet a magán telektulajdonosokra kényszeríteni. Hogyan tudja a város rávenni őket arra, hogy fogadják el a telekrendezést és a Van Niftrik által javasolt szigorú funkciószétválasztást? Több politikus is rámutatott, hogy a terv csak akkor volna kivitelezhető, ha Amszterdam városa volna a beépítendő terület birtokosa. Ezt azonban csak úgy érhetné el, ha kérvényezné, hogy tömeges kisajátítást végezhessen. Ahogy az Egyesült Királyságban, Hollandiában sem volt könnyű dolga annak, aki eladásra akarta kényszeríteni a tulajdonosokat. Az ide vonatkozó törvény előírta, hogy a parlament mindkét házának meg kell vizsgálnia, vajon minden kétséget kizáróan a közjavát szolgálja-e egy ilyen javaslat. A szavazásra csak ez után kerülhetett sor. De ha meg is kapta volna a kérelem a törvényi hozzájárulást, a tényleges kivásárlás a városnak egy vagyonba került volna. A törvény ugyanis egyértelműen kimondta, hogy a kártalanítás piaci áron kell történjen. Amszterdam, amely minden más holland városnál nagyobb adósságállományt görgetett maga előtt, ezt az árat nem engedhette volna meg magának. Az egyik képviselő a következőképp foglalta össze a holland és a francia helyzet különbségét: „Rejtély marad számunkra, hogy a helyi önkormány-