Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 50. (2005. tél)

Füttyös Gyuri és a pesti vicctrafikos

csehszlovák túracipőig. Szentenciákat sorol, magagyártotta bölcsességeket, nyomatékul nagyokat suhint az újsággal a levegőbe. A kék tuhás asszony egy darabig összehúzott szemmel figyeli, aztán éles hangon rászól: „Na üljön már ide mellém eg)' kicsit. Volt maga orosz fogságban?" Beszélgetni kezdenek, Szénási Lili diadalmasan rám kacsint. - Legjobban a párizsi Luxemburg-kertben szeretek beszélgetni. Borzasztó kedvesek ott az emberek. A svájciak már egészen mások, ridegebbek, befelé fordu/óbbak: mások a szokások arrafelé. Az emberek egyébként mindenütt egyformák, higgye el nekem. Ha már elkezdtek beszélgetni, szinte mindig ugyanaz a téma: a hétköznapi élet. A háború után mentem el Magyarországról, bejártam egész Európát, beszélgettem magyarul, franciául, németül, angolul és hollandul, megértetem magam spanyolul is, de igazi különbségek nincsenek. - Hello, let's talk! - olvassa le Lili feliratát süvöltve a Svájcba szakadt angol asszonyka, s az obligát érdeklődés után tágra nyílt szemmel kérdezi: „miért olyan tetű lassú Budapesten a kiszolgálás?" „Történelmileg így alakult" - feleljük hosszadalmas konzultáció után, aztán belcmetülünk a Gerbeaud cukrászda svájci gyökereinek taglalásába. - Politikáról, vallásról sosem beszélgetek. Egyszerűen nem érékkel. Semmi olyat nem mondok és nem kérdezek, ami túlzottan személyes lenne. Vannak emberek, akik úgy kérdeznek, mint egy rendőrségi kihallgató: nem rossz szándékkal, csak éppenséggel elszoktak e/z idegenektől. Megtanultam őket leszerelni. Brüsszelben még a régi társak is csak annyit tudnak rólam, hogy Lilinek hívnak. A legkomolyabb dolgokról is lehet úgy beszélgetni, hogy nem tudjuk egymás nevét. Sőt. Az a legjobb, amikor annyira belemerülök egy témába, hogy egyszer csak becsukom a boltot, és elrakom a táblát. Ez azt jelenti, hogy aznapra elértem a célomat. A fiatalember néhány méretről fordul vissza hozzánk, a lányt viszont nógatni kell. Fogorvoshoz készülődik: bizonygatjuk, hogy egy kiadós beszélgetés feloldja a feszültséget. Leül, aztán Lili bevezetője hallatán élénken helyeselni kezd. Az iskolában, ahol tanít - mondja -, ugyanez a baj. Sosincs idő beszélgetni a gyerekekkel, a tanár csak kikiabál a füzethalmok mögül: jó, jó, majd holnap. Jóval később, amikor átlopakodom a téren, vigyorogva látom, hog)' már csak ketten ülnek a piktorok mögött. A fiatalember és a fájós fogú tanítónéni. (Lili, ez tényleg működik!) 1993. május 25. N. Kása Judit