Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 50. (2005. tél)

Füttyös Gyuri és a pesti vicctrafikos

Volna kedve beszélgetni? Üljön ide mellém egy kicsit! -Tíz évvel ezelőtt kezdődött Brüsszelben. Egy barátnőmnek meghalt a férje, és nagyon egyedid maradt. Eljártam hozzá, hogy egy kis lelket öntsek belé, később pedig megpróbál term rávenni, hogy mozduljon ki hazulról. 0 viszont azt mondta: „ha elmegyek innen, még sokkal magányosabbnak érzem magam". Akkor jöttem rá, hogy mennyire nehéz dolog ez. Az ember nem mehet csak úgy oda valakihez az utcán, hogy nosza, beszélgessünk egy jót, mert a másik rögtön azon kezd gondolkodni, hogy ki ez és mit akar tőle. így aztán fogtam magam, és levelet írtam a nagyobb brüsszeli újságoknak. Felvetettem, hogy szükség lenne olyan helyekre a városban, ahol az ember leülhet és beszélgethet azokkal, akik kaphatóak erre. Az ötletnek komoly visszhangja lett, nagyon sokan támogatták, elkezdeni azonban senki sem merte. Nem volt mit tenni: arra gondoltam, végső soron igazuk van. Ki csinálja, ha nem én? Délután háromkor még hétköznap is komoly nyüzsgés van a Vörösmarty téten. A portrérajzolók sorfala mellett, egy csöndesebb zugban ősz hajú, nyári ruhás asszony üldögél, a térdén hatalmas, sárga szalmakalapot egyensúlyozva. Az ölében jól látható táblát tart, rajta egyszerű magyar kérdés: „Volna kedve beszélgetni?" Ruháján kétoldalt kisebb cédulák fityegnek, ezeken a mondat németül és angolul olvasható. Jobbján alpakkaöltönyös, aktatáskás úr ül, balján kopott kék ruhát viselő, idősebb asszony. Hallgatózom. Az úr az ötletet dicséri, az asszony arról beszél, hog)' a Luxus Áruház előtt álló bácsi telente a csemegében szokott melegedni, de ilyenkor nyáron odakint kéreget. A középen ülőSzénási Lili élénk és mosolygós, kétfelé figyel, s persze az elhaladókat is szemmel tartja: belekapaszkodik a tekintetekbe, néha bátorítóan int. - Vau egy állandó bevezető szövegem, hiszen a legtöbben azért állnak meg, hogy megkérdezzék, miről is van szó. Elszoktam mondani, hogy nem más ez, mint lehet őség a beszélgetésre: adok egy esélyt azoknak, akik egyébként nem tudnának másokat megszólítani. A kezdet kezdetén Brüsszelben persze egy kicsit én is meg voltam illetődve. Hiába, no, kész botrány volt: bementem egy kávéházba, és kitettem a táblát a kirakatba, hogy odabenn egy asztalnál beszélgetni lehet. Ezután éveken át mindennap ott ültem, akkora siker volt: jöttek az emberek csőstül, és nemcsak a magányosok, a depressziósok, hanem a párok, baráti társaságok is. Ilire ment a városban, újságcikkek jelentek meg rólam, mindenki támogatott: csak éppen nem követte senki a példámat. -Arról kéne beszélgetni, hog)' Madách mi mindent hagyott ki „Az ember tragédiájából". Nagyon sok szomorúság van a Földön - mondja az előttünk lecövekelő öregúr. Végignézem tetőtől talpig: a kezében lévő reklámújságon kívül minden a hetvenes évekből való rajta, a műanyag fejfedőtől a