Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 50. (2005. tél)

Koszos, büdös, de szeretni kell

-Aczél mosolygott, beírt a vendégkönyvbe, aztán másnap úgy rúgta fenékbe a kiállítás engedélyezőit, hogy helyet cserélt a szemük. Mert nonfiguratív müveket állítottunk ki, ezek tehát nem ábrázoltak embert, és a szocialista embettípus nc szeresse az „embertelen" művészetet. - Hajói tudom, ön ennél furcsább művészeti eseményeket is szervezett Budapesten. -Az állatkertben kaptam két, éppen leselejtezett kitömött állatot. Az egyik egy fiatal zsitáf volt, a másik egy jávorszarvas. Hihetetlenül csúnyák, groteszkek voltak szegények, gyalázatosan tömték ki mind a kettőt, ám én akkori képzőművészeti ambícióimnak megfelelően felhasználtam őket. A zsiráfot befestettem ezüst színűre, és Pest közelében, egy kőbányában 1973-ban, Salvador Dali hetvenedik születésnapján, o és Égőzsiráf című híres festménye tiszteletére elégettük. A szarvast meg gondosan becsomagoltuk, és hajnalban „ottfelejtettük" a körúton, a Szondi utca sarkán, miközben Haris László barátommal lesben álltunk, hog)' lefényképezzük az eseményeket. És akkor valami hihetetlen dolog történt. Hajnali négykor az első járókelő, aki arra tévedt, egy vadász volt. Egy igazi, stüszikalapos, zergetollas, vadászöltönyös, puskás vadász! Megállt a szarvas előtt, nézte a körülcsomagolt állatot, és azt hitte, hogy megbolondult. - Mit mondjak, meg tudom érteni. Mi lett a dolog vége? - Kijöttek a rendőrök, és letartóztatták a szarvast. Szerintem még most is ott porosodik a talált tárgyak osztályán. - I lires akciók voltak ezek? - Egyes képzőművészeti kötökben és a belügyben igen. Pedig a belügyeseknek éppen elég alkalmuk volt megfigyelni minket ezek nélkül is. Elég volt lemenniük a Fiatal Művészek Klubjába vagy beülni a Kárpátiába, ahol mindig találhattak jó néhány szabadszcllcmű fővárosi művészt. Mindig ott ült például Bódy Gábor, Szentjóby Tamás, Balaskó Jenő. Ott voltak a nagy beszélgetések, az akár verekedésig is fajuló viták. Ennek a városnak az a legnagyobb baja, hogy manapság nincsenek közösségek. Igaz, a korábbi hatalom mindent meg is tett azért, hogy a közösségeknek megmutassa: az ő akaratuk sohasem érvényesülhet. Nézze csak meg a köztéri szobrokat, amelyek egy-egy helyi közösség akarata helyett a hatalom utasítására születtek. Amikor kikerült a köztérre - az emberek akarata ellenére - Lenin, Marx vagy Engels, akkor a központi hatalom látványosan köpte szemen a közös akaratot. De mondok ravaszabb példát is. A Pest hajdani tanácsosáról és bírójáról, Boráros Jánosról elnevezett tér aluljárójában áll egy bort áruló, azaz borárus ember szobra, mellette az egykori Nemzeti Színház korinthoszi oszlopának matadványa, a tetején meg a nagyszentmiklósi kincs ivócsanakja! Ez a szándékolt zűrzavar a környéken élők identitásának a sárba tiprása.