Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 50. (2005. tél)
Koszos, büdös, de szeretni kell
kémben: alig várom például, hogy mehessek madarászni a Hortobágyra vagy a kunmadarasi pusztába. -Vadászik? - Nem, dehogy! Csak megfigyelem a madarakat. A túzokot, az ugattyúkot... Ez sokak számára valószínűleg abszurd, pedig ezek a találkozások a természettel megtisztítanak, kimosnak belőlem minden mocskot, és amikor visszajövök a városba, elmegyek biliárdozni vagy beülök egy hangulatos kiskocsmába, akkot azt érzem, hogy cz meg a Hortobágyhoz képest kaland. Ha nekem csak Budapest volna, akkor valószínűleg megbolondulnék. Én a Margit-körúton születtem, akkoriban még macskaköves volt, és eseményszámba ment, ha elzúgott rajta egy-egy autó. A közeli papkertbe jártunk szarvasbogárra vadászni, és még a környék reklámfelirataira is emlékszem: „Élő hal szeletelve is kapható!". Az a világ még otthonos volt. Ma már a város túlzottan megváltozott, számomta kicsit idegenek a lakói, a szokásai, a divatjai. Az aluljárók indián zenészeit, feldekorált tathásait, a flaszterélet mai képviselőit csak úgy tudom elviselni, hogy időm egy részét a természetben töltöm. - Azt mondja, rajong a madarakért. I léiszéves korában mégis az állatkert medve -és oroszlánápolója, később a nagyvadak főápolója lett. -Mert az állatkertben csak ott akadt hely. De akkoriban nekem nagyon fontos volt, hogy ott dolgozhattam, ráadásul egy olyan csapatban. Az oroszlánbarlangban egy egykori gróf volt az elődöm, a majomházban egy szerzetes, a szarvasoknál egy csendőr volt az ápoló. Mi, fiatalok meg csak néztünk, mint a moziban, és ittuk magunkba a rengeteg élményt. Szóval ez nemcsak egy állatkert volt, furcsa rezervátumban éltünk mi is. Közben persze festettem, sőt még kiállítást is rendeztem az állatkert oroszlánbarlangjában. - Ez a hatvanas évek végén meglehetősen avantgárd tett lehetett. Olyan, amivel bizonyára a hatalom oroszlánbarlangjába is besétált... - Először a hatalom sétált el hozzánk. Aczél György már a megnyitást követő napon eljött megnézni a tárlatot. Egyedül érkezett, és mi valami sofőrnek néztük őt, mondtuk is, hogy ne mászkálja össze a frissen felmosott követ, mert mindjárt jön az Aczél elvtárs... Aztán előkerült az akkori igazgató, aki bemutatott neki, mondván itt van az ötletgazda, a Szemadám Gyuri, aki maga is miniszteriális famíliából származik, és megemlítette az egyik felmenőmet, Simonyi-Semadam Sándort, az egykori katolikus néppárti pénzügyminisztert, aki kevés ideig miniszterelnök is volt, és rövid regnálása alatt írták alá a trianoni békét. Mit mondjak: nem volt valami jó ajánlólevél. - Hogy végződött az elvtársi látogatás?
