Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 50. (2005. tél)

Koszos, büdös, de szeretni kell

állt, ahol a régi szobánk. Lépésekkel kimértem a csupasz fal mentén, hogy ott legyen, ahol nagyapám ágya volt. A régi Teleki teret építettük fel, hiszen a mai már cementből készült árudákból áll. Kihaltak a tégi emberek is a Telekiről. Én még láttam ott hordárt piros sapkában, rajta a fémszámmal öreg embet volt, a napon aludt egy széken a Lujza utca sarkán. Arrafelé két sarkon volt kocsma, a közelebbibe, a Katpfeinstein utcaiba küldtek le napozóban sörért, kancsóban vittem a vasárnapi ebédhez. Nagypapa sokszor kivitt a lóversenyre, egy nyugdíjas szomszéddal meg minden vasárnap kimentünk a Kerepesi temetőbe, és végiglátogattuk a haza nagyjainak sírjait. - Pedagógiai célzattal vagy hazafias érzületből? - Mindkettőből. Az a szomszéd, Zsiga bácsi sokszázalékos első világháborús rokkant volt, az egyik lába merev és nyikorgott. Engem nagyon szeretett, sokat tanított, Jókai-könyveket adott a kezembe. - Mit olvasott még akkoriban? - Rengeteg ponyvaregényt, kéz alatt vett, elrongyolódott Max Brandokat és például a Tolvajok városá-x. -Azután tovább vándorolt Pesten a családjával. Milyen helyekre? -A Népszínház utcába, az Aggteleki - ma Kiss József - utcába, aztán a külső Üllői útra sodródtam a szüleimmel. Szemközt volt a Mária Valéria-telep, verekedős fiúkkal. Tizenhat éves koromban három évre elmentem Budapestről, Pápán érettségiztem, és Orosházán voltam katona. Utána olyan volt visszajönni, mintha újból felfedezném a várost. A gyerekkor után fiatal férfiként, amitől Budapest nagyon izgalmas lett. Belvárosi szórakozóhelyekre jártam, az Annába, a Muskátliba, a Bajtársba és a Kárpátiába, mint „intellektuális playboy", aki önmaga által is üldözött. Ez mát a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején volt. - Akkor kezdődtek a dalok. Hol volt az a „jó kis hely, príma hely", ahol Cseh Tamással írták őket? - Közös albérletben laktunk a vízivárosi Iskola utcában. Cseh Tamásnak mint énekesnek írtam a dalszövegeket, egy nagyon intenzív, másfél éves időszakban átlag napi két dalt. Nem reménykedtünk a nyilvánosságban, elég félénkek voltunk, ugyanakkor intranzigensek, nagyon következetesek és érzékenyek. A barátaink jártak föl az egyetlen szobánkba, ők voltak az első hallgatóság. Bát inkább magunknak, kettőnknek csináltuk a dalokat. Sokáig úgy éreztük, hogy egész életünket egy lyukban fogjuk tölteni, sokat éjszakázunk, mert az a napszak a miénk, nappal pedig munkába megyünk. Nagyon szép hely volt a Víziváros. A hatvanas évek végén egy barátom sírva fakadt a Hattyú utcában, látva, hogy bontanak, irgalmatlanul beleznek ki egy házat.