Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 50. (2005. tél)

Füttyös Gyuri és a pesti vicctrafikos

keresett pfennigjeimből is jutott a fejfedőbe. A gitáros pedig, tudomást sem véve minderről, játszott tovább, csak úgy, magának. Manapság nem kell moziba, a hegyekbe vagy Nyugattá mennem egy-két indiánért. Elég, ha leugrom az Astoriához - hiába, igazi világváros lettünk. Itt, az aluljáróban van a törzshelyük, rendszerint itt muzsikálnak. Amíg a rendőrök hagyják. Tiltott dolgot művelnek ugyanis a mi indiánjaink, zenélni nem szabad, a szabály az szabály, és kész. A nagydarab főtörzs időnként megáll szemközt velük, ellentmondást nem tűrő vízszintes kézmozdulattal és a nem magyar anyanyclvűeknek szóló lassú, tagolt beszéddel közli: - Nincs zenélés. Ha lesz zene, lesz probléma. A fiúk értenek a szóból, odébbállnak, esetleg át is költöznek a szomszédos aluljárók valamelyikébe, ott játszanak néhány órát, aztán lassanként visszaszivárognak az Astoriához. Amíg készülődnek, készséggel szóba elegyednek mindenkivel, persze legszívesebben lányokkal. Még a hangszereiket is kölcsönadják, ha egy arra tévedő járókelőnek éppen gitározni szottyan kedve. Ami a többi zeneszerszámot illeti, felsorolásuk felér egy haladó spanyol nyelvleckével. Acharango a gitárhoz hasonló, de annál kisebb húros, pengetős hangszer, a bombo nagyobbfajta dob, a különféle méretű pánsípokat zamponasnak nevezik, a quenas egy különös, testes furulyára emlékeztet, és ott van még a semmihez sem hasonlító csörgő-kerregő ritmushangszer, a chajchas. (Nagy buzgalmamban a zenészek tetszetős poncsójának a spanyol nevét is megtudakolom. Nem fogják elhinni: a poncsó neve poncho?) Ismerőseim legalább három hasonló zenekarról tudnak a fővárosban. Játszanak a Blahán, a Felszabon, a Kálvin téren, a Ferenc körúton, néha másutt is. Az Astoriánál már két éve nagyjából ugyanaz a társaság muzsikál, az együttesnek neve is van: Tunupa. Most éppen öten vannak a fiúk, négyen Bolíviából, egy pedig Petuból. - Mi mind mesztic, oridzsinál indián nincs. Harminc körüliek, egyetemistaként kerültek Európába, itt lettek profi utcazenészek. Profik, mert a zenéből élnek, no meg a kazetták eladásából. Négyszáz forint darabja. Érdeklődöm, mennyi fogy naponta. Válasz nincs, ez bizony üzleti titok. Túl fényesen azért nem mehet a bolt, a zenekar tagjai közösen bérelnek egy lakást. Egyébként jól érzik magukat Budapesten, tetszik nekik a város, szeretnének itt maradni. Én is szeretném, ha maradnának. Amikor játszani kezdik jellegzetes, szomorúan vidám dallamaikat, csakhamar egész tömeg állja körbe a kékesfekete hajú, sötét bőrű, sasorrú fiatalembereket, akik egykori leigázóik nyelvén énekelnek.