Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Épül, fogy, olykor pedig omlik

átéli a tervezés, teremtés élményét. Beleszeret gondolatmenete tárgyába, önkéntelenül is felnagyítja a közvetlen élmény szempontjából lényegtelen tervezői lelemények szerepét. Valahogy így huny ki a kritikusi indulat, így veszít lendületet a kezdetben még oly kérlelhetetlen esztétikai szigor. Mit lehet kezdeni olyan épületekkel, amelyek, ha következetesen lehetne őrizni minőségi szempontokat, talán szóba sem kerülnének, mert messze alatta állnak a még éppen éttékelhetőnek, ám ott virítanak valahol szeretett Budapestünk némely főterén. Miként ott csillog, sziktázik, akárha flipper lenne, vagy a forgalom zajában elnémult vurlicer, az Arzenál Áruház is, a Keleti Pályaudvar mellett. Jól emlékszem hogyan fogtam a fejem két évvel ezelőtt, amikor a talmiság emlékműve először szórta olcsó csillámait szemembe. Ilyen nincs, ezt nem lenne szabad, dohogtam az ifjúság türelmetlenségével akkor, s lám, e két gyorsan pergő esztendő elég, mára belátóbbá, engedékenyebbé koptatott a tapasztalat, a szememet, agyamat zsúfolásig töltő rossz házak emlékképei. Működik az „ahhoz képest" opportunizmusa máris, pedig be jó is lenne reszkető kézzel írt névtelen levélben illetékeséknél tenni javaslatot; bontsák le, kérem szépen. Ezt is, meg még vagy ötven hozzá hasonlót. Inkább ne legyenek többé, mert jelenlétükkel silányabbá formálják a város omladékaiban is érzékelhető esztétikai minőségét. Egyedinek, elszigeteltnek tűnő sikerületlen kísérlet helyett az Arzenál és társai lassan összeérnek, kihívó homlokzataikkal, komplexusos nagyzolásukkal városképileg is meghatározó szövetté szerveződnek. Rossz arányok, a környezettel szembeni rossz viszony, s mindenekfölött a legbántóbb és legmegfoghatatlanabb tulajdonság, a rossz ízlés eluralkodása ez. S miként egykori nagy szakállú tanítónk írta volt, a mennyiség egyszer csak minőségbe csap át; esetünkben a minősíthetetlen minőség minőségtelenségébe. Precedenssé válik, ne adj' isten hagyománnyá, kulturális örökséggé nemesíti a jótékony idő. Megéljük, hogy unokáink értéket lelnek maguknak benne, mint a hatvanas évek a szecesszióban, a kilencvenes pedig a szocreál ban. Egy korszak anyagokból gyúrt, emeletekké, falakká, homlokzatokká, végül pedig új hangulatú várossá formált szellemét leírni, persze nem lehet. Nem is érdemes. Az építészeti arzenálosodás azonban a hétköznapokban fenyegető veszély. Jól vigyázzon, aki tud, különben jaj nekünk! 1994. október 7. Bojár Iván András