Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Épül, fogy, olykor pedig omlik

„Vén dómjaidnak zöldes kővirága" A Spenótház színének tervezői maguk is meglepődtek azon, amit a kivitelező produkált Ismét médiaszereplő lett a Roosevelt téri Spenótház. Átépítik, eltűnik a városképből. Sokak óhaja volt ez. Bár nem tudni, milyen érzelmeket vált ki, ami majd a helyére kerül. Mindenesetre érdemes visszapillantani ebből eiz alkalomból az irodaház viharos múltjára. A Spenótház nem annak készült, ami lett. Eredetileg három nagy külkereskedelmi cég, a Medimpex, a Tannimpex és a Kikex közös székháza lett volna, ám a hosszasan elhúzódó építkezés során a szándékok, a tervek is módosultak. Háborús foghíjat kellett itt beépíteni, úgymond. A bombatalálatot kapott Ullman-ház helyét. A régi, kétemeletes, klasszicista ház a XIX. században Európa szállóként volt Pest nevezetessége, később pedig rendőrkapitányság kapott benne helyet. Híres volt bálterme, amelyet romjaiban egészen 1967-ig lehetett látni, mert csak ekkor kezdődött maradványainak végső eltüntetése. Az új ház tervezése 1969-ben kezdődött. Először megbízták Hofer Miklóst, aki akkor a Középülettervező Vállalat mérnöke volt, majd szűk körű pályázatot írtak ki, amelyet Hübner Tibor nyert meg, s így végül ő fejezte be az első tervváltozatot, amely nem egészen olyan épületet mutatott, mint amilyet ma (még) látunk az Akadémia mellett. Üvegfalú, modernebb vonalú házat tervezett, bár az emeletek lépcsőzetes kiugratása már ekkor szerepelt az elképzelésben. A költségeket akkor 180 millió forinttá tervezték, a három cég közösen állta volna, arányosan. Az építkezés 1971-ben kezdődött, s 1973-ra eljutott a szerkezetkész állapotig, ekkor azonban megrekedt a projekt. Úgy maradt a ház évekig félkészen, a nyers falakból kilógó betonvasakkal. Egyesek szerint az olajválság miatt elfogyott a beruházók pénze. Mások szerint tervmódosítás és munkaerőhiány miatt állt az építkezés. Az árak közben emelkedtek, a 180 milliós költségkalkulációból a hetvenes évek végére 750 millió lett. „Az épület minden bizonnyal új tekordot jelent a hazai székházépítészet kisebb-nagyobb kisiklásoktól amúgy sem mentes történetében. (...) Egykét esztendős ácsorgás után megnyíltak a központi pénztárcák és csörgedezett újabb néhány milliócska, hogy ne csúfolkodjon szégyenszemre a Lánchíddal szemközt a csupaszürke vázszerkezet. S tavaly örömünnepet ülhettek volna a reménybeli tulajdonosok - ha éppen az utolsó simítások nem kavartak volna újabb vihart a sokat megélt épület körül. Osszfővárosi felhá-