Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Épül, fogy, olykor pedig omlik

végzett útrekonstrukció, a villamospályák korszerűsítése, meglehet, roppant áldozatos tettek, de bennük semmi nincs, ami említést érdemel, ahogy egy családban sem esemény, amikor apu kipucolja a mosdó hajszálakkal, lemetszett arcszőrzettel eltömődött szifonját, ellenben emlékezetes marad, amikor a nagyszoba új ülőgarnitútája megérkezik. Ebben a tucatnyi évben Berlin lakói hatalmas gödrök partjain álltak, s figyelték egyre büszkébben megtalált új berlini öntudattal, amint a mélyből sosemvolt épületek százai, egy nagy program egymást követő darabjai nőttek ki. A csonkult német fővárossal szemben gyakorlatilag érintetlen Prága néhány olyan új, emblémaszerű házzal gyarapodott ez alatt, amelyben a szocializmus utáni városlakó saját megváltott korára, annak értékteremtő képességére ismerhetett rá. Bécs, ha nem változna is, városépítészeti egészet alkotna. Mégis, e tucat évben gyökeresen új, világviszonylatban is magas színvonalú negyedeket és építészeti csúcsprojekteket valósított meg. Távolabb London és Párizs, a valaha Budapesttel szinte minden pataméterében párhuzamosan mozduló Barcelona elképesztő léptékű és igényű épületeket emelt. Moszkva a polgátmester Luzskov városa lett az építések miatt. A budapesti helyzettel szemben nemcsak a vadkapitalizmus, az arrogáns, adókedvezményért a helyszínre siető, az épített teret kizsaroló, majd gyorsan továbbálló építtetők házai emelkednek e helyeken (persze azok is), hanem olyan magasabb szellemi és közösségi eszményekhez igazodó épületek, amelyekkel azonosulni tud és akar a kor embere. Itt Budapesten mihez igazodjon? Dédapáink a semmiből látták kinőni a nagy múzeumokat, egyszeriben hidak feszültek a folyó fölé, figyelték, amint felvidéki kubikusok kockáról kockára összehordják, majd kőművesmesterek összerakják az akkor még hatalmas ország arányos méretű házát. Az eltelt tucat évben ugyanúgy, mint más városok lakói, persze mi is végignézhettük, amint házak százai készültek el hirtelen (mellém szegődő szerencsémnek köszönhetem, hogy e lap, s a nagykotúvá nőtt belső Budapest újságja oldalain e százakat darabról darabra, hétről hétre vizsgálhattam végig), de e burjánzó folyamatban semmiféle rend, értelmes és örömteli irány ki nem bontakozott. Ha a hiábavaló törvény helyében Budapest városát jogi lehetőségekkel felruházó törvény lett volna érvényben ez idő alatt, ha a főpolgármester értette volna az építészetben gazdagon kifejezhető közösségi reprezentáció értelmét, látta volna hasznát a cseppet sem öncélú szépészeti és városkompozíciós tervek társadalmi szervezőerejének, akkor ma Budapest is olyan város lenne, amilyen a többi európai metropolis. Nem lett. Le kell tehát mondanunk arról, bármilyen jóleső is, hogy kizárólag az „átkos" negyven évet szapuljuk. Csapjuk csak hozzá bátran ez utóbbi tucatot, s így ketekedik ki egy olyan fél évszázad, amelyben Budapest egyetlen olyan épí-