Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Épül, fogy, olykor pedig omlik

Kinek mire elég egy tucat év? Néhány hete, mint oly sokan e város lakói közül, öntudatos polgárként, jót és nem jót elválasztva, fontosat és kevésbé jelentőset értelmes sorba rendezve magamban, a szavazófülke függönye mögé léptem. Mint utóbb nyilvánvalóvá lett, ott aztán szülővárosom, otthonom, a magyat főváros lakóinak többségével azonos rubrikákat választottam ki, s azokba tollammal apró, egymást keresztező vonalakat helyeztem el. E rövid időre és parányi térre vonatkozó mozdulat, kapkodó csuklóbalett, melyet mások szeme elől rejtve, kizárólag a saját lelkiismeretem belső figyelme alatt hajtottam végre, egy állásfoglalás szélsőségekig leegyszerűsített változata lett. Egyértelmű támogatása, pártolása a várospolitikai gyakorlatnak. Annak, amelynek alapvető tételeivel sem értek egyet. Soha még tevőlegesen nem segítettem olyan ügyet a politikában, melyet ilyen nagyon nem kívántam, csak most. Most, amikor, milyen szomorú, a vélt még rosszabb elhárítására ez az egyetlen esély kínálkozott. Tucat év után - meggyőződésem - sikeres politikusok is cserére szorulnak; jobb, ha a végén még bennük marad egy-két ötlet, becsvágyó elképzelés, mint ha túlérve önmagukat, már csak a kamarillapolitika önelvű játékaival kötik le tornyosuló energiáikat. Tucat év után tehát, abban az esetben is..., különösen pedig így, amikor a város életében rengeteg látványos változás, ám azon belül még több rossz megoldás született. Demszky főpolgátmester nem fukarkodik mindennap hivatkozni az eltékozolt utolsó, ínséges négy esztendőre, cselekvőképességét mégsem elsősorban a Fidesz (persze jócskán az is), de mindenekelőtt saját pártjának a rendszerváltás pillanatában forszírozott és a törvényhozáson végigvert önkormányzati koncepciója korlátozta. Ugyanúgy, ahogy az előző két ciklusban is a borzalmas önkormányzati törvény tartotta sakkban, és szorította rá, hogy polgármestersége legékesebb műveként, tizenhat év után majd pusztán folyamatos regnálását ünnepelhesse meg. Elsősorban ennek az ostoba, sem városszerkezeti, sem történeti, sem infrastrukturális, sem építészeti vagy városépítészeti összefüggéseket nem követő közigazgatási döntési rendszernek tulajdonítható Budapest építészetileg bénult állapota. S bizonyos értelemben a főpolgármester által képviselt ultraliberális szemléletnek is, amelyben meggyőződve nem él azzal a (mind a budapesti hagyományban, mind pedig a nemzetközi gyakorlatban létező) joggal, hogy alkalmanként egy-egy építészeti produkció kezdeményezője, hiú patrónusa legyen. Szerepkörétől tehát elutasítja a teremtést, a korszakokat jelölő, a városi kommunitás számára közösségi élményt kínáló alkotás örömét. A föld alatti csőrendszer mégoly fontos cseréje, az itt-ott komoly külsőségek között el-