Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

A helyek éltetnek egy várost

Akik itt vannak, mind korán keltek. Eszerint kell lennie ebben a piacban valaminek, amiért érdemes egy szombati napon korán kelni. S ezt azért tartom megfejtésre érdemesnek, mert hajlamos vagyok egyetérteni azokkal a kényelmesekkel, akik azt mondják, csak annak van elfogadható oka az emberi természettől merőben idegen korán kelésre, aki tejgazdaságban dolgozik. A forralt bor, amelynek fűszeres illata a bejáratnál kötülfon, nem lehet elegendő ok. Nem is állnak tömegek a büfé körül. Egyelőre a pultra tett hideg sörök katonás sorfala sem képes vonzani a népet. Viszont műsor van. Öntevékeny színjátszók adják, mindjárt a büfé mellett. Saját maguknak, de étdemes belehallgatni. A néhány férfi s egy szál nő társalgása a kereskedelmi tévécsatorna népszerű politikai kabaréjának piaci változata. A férfiak mondják a poénokat, a hölgy azt, hogy hihihi. Bár néha azt is, hog)' „a szegény meg éhen dögölhet!" A csevej így fest: - Na, de majd, ha belépünk az Európa Unióba! Megnézheted, mekkora lesz a nyugdíjad! Mint most a miniszterek fizetése. - Hihihi. -Vag)' akkor is csak azt a csontot zabáljuk, amit a nagykutyák ledobálnak nekünk az asztalokról. Csak bele ne törjön a fogunk. Mert a protézis baromi drága. - Nem baj, majd eszünk puhát. -Azt. Csitkebélszínt. - A szegény meg éhen dögölhet. Taps nélkül bár, viszont a szereplők szemlátomást istenien szórakoznak. S ez például már elégséges ok arra, hogy érdemes legyen zsibpiacra járni. A szabadtéri színpad nézőterének középtáján másik okra is fény derül. Remek innen a kilátás, azok az árusok, akik ide települtek, jól tették. Úgy tárul szemük elé a teljes piaci látkép, beleértve a színpadon zajló forgalmat is, mintha havas domboldalról szemlélnének egy nagyszabású színielőadást, amelyben a statisztériával sem spóroltak. A látvány pedig színpompásabb, mint az Aida nagyjelenete a bevonulási indulóval. Be is állok egy barátságos eladó mellé, hogy a forgalmat a keskeny közlekedőmön ne zavarjam, innen gyönyörködünk a többiekben. A barátságos eladó réznek látszó kilincseket árul, egy kis mozsarat meg egy nagy mozsarat, amiről egyikünk sem tudja, mit törhettek benne annak idején. Talán egy húsztagú család egyheti mákszükségletét. Van az asztalkáján egy vadászkürt is, a régi tulaj belekarcolt nevével. Erről azt meséli a barátságos eladó, hogy kimeszelte érte egy öregember konyháját. És az öregember nem sajnálta a kürtjét? — kérdezem erre, a válasz azonban kézenfekvő: neki megérte, hog)' kimeszelték érte a konyháját, a barátságos eladónak meg azért érte meg, mert ha igaz, kap érte pár ezer forintot.