Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Házak, utcák, terek, boltok, lakótelepek

nem volt kávé, persze lehet, hogy így volt jobb mindenkinek. Mindenesetre nem ártana kimenni hozzájuk egy redőnyhúzóval, és addig ütni őket, amíg meg nem ígérik, hogy megemberelik magukat. Az úttötővasút végállomása alatti vendéglőre viszont nem lehet különösebb panasz, egyetlen túlkapást tapasztaltam csupán: néhány, magát igen előkelőnek tartó fővárosi étteremhez hasonlóan itt is műanyag bútorokra akarják ültetni a vendégeket. A pénztárban tizennégy éves forma gyermekvasutas legényke álldogált, kissé nehezen jutottam dűlőre vele, de aztán jött egy néni. Gondoltam, hogy feljelentem nála a gyereket, de tekintve, hogy jó napom volt, elálltam szándékomtól. A néni adott egy menetrendet meg egy retúrjegyet, ami pont olyan volt, mint a régi MÁV-jegyek, csak zöld, meg át volt húzva rajta a huszonhat forint és kézzel rá volt írva, hogy száz. Bőven maradt időm a következő vonat indulásáig, így betértem az úttörővasút múzeumába. Itt két felső tagozatos gyermeklány fogadott, felbukkanásomtól szemlátomást meglepődve. Harminc pénz volt a beugró, mialatt körülnéztem, kintről beszűrődött a viháncolásuk. Megfordult a fejemben, hogy felképelem őket, de aztán arra gondoltam, hátha mégsem ők vihognak, hanem valami civilek, így aztán ha kimennék, lehet, hogy két ártatlan bakfist vernék cipóra. Tehát hagytam az egészet, inkább elmélyültem a tárgyak tanulmányozásában. A mozgalmi hangulatot idéző relikviák közül számomra egy naplóbeírás volt a legérdekesebb, amelyből megtudtam, hogy esett, amikor Egyed Gizella, IV. raj, V. őrsbeli pajtás először vonta le a zászlót. így: „...Este mindig az a pajtás vonja le a zászlót, aki a legjobban dolgozott. Mindig igyekeztem, hogy ezt elérjem és most sikerült is elérnem célomat." Ezenkívül nagyon tetszett még a Kis vasút című dalosfüzet, zene Forrai Ernő, vers Lóránd György, kiadta Zipser és König, Budapesten. A vonaton majdnem verekedni kellett a helyekért. Még jó, hogy csak majdnem, mert, bár nem tartozik a tárgyhoz, a verekedés inkább csak verés, ha én igazából belelendülök. Pár gyomrossal két perc alatt kiürítettem volna a kocsit. A nyitott szakaszban akartam utazni, hogy mint egy komor, belkerületi utca lakója, a lehető legközelebb legyek a természethez, melyet szinte elfeledtem. Hanem az utazás, az gyönyötű volt. Ismerősöm mondta, hogy régebben néha állatokat is lehetett látni ezekben az erdőkben, meresztettem hát a szemem, hátha jön legalább egy nyúl, de semmi sem jött, csak nagy sokára egy Skoda. Később inkább az avart kezdtem el figyelni, hátha van benne joghurtosdoboz, centrumos szatyor, elhajított döglött macska, de megint semmi. Ennek viszont nagyon ötültem, mert én bizony akkor szeretem a természetet, ha tiszta, ellenkező esetben ugyanis a Kun Béla teret szeretném. Szóval az utazás tényleg gyönyörű volt, különösen az erdő, ahogy a kedvesen mosolygó októberi nap aranyló sugaraival lágyan végigsimította a haldokolva is gyönyörű, kócos fákat, borzas bokrokat.