Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Házak, utcák, terek, boltok, lakótelepek

Harmadjára a jegyvizsgálót kezdtem el figyelni. Úgy néztem, hog)' ő ezt semmiképp se vegye észre, mert féltem, hog)' ha észrevenné, nem viselkedne eléggé természetesen, és akkor mi lenne ezzel a valóságot tökélesen visszatükröző beszámolóval, amelyre úgy készültem. A jegyvizsgáló szintén tizennégy éves lehetett, bár ki tudja, láttam olyan embert, akit ötvenöt évesnek gondoltam, és kiderült, hog)' csak harmincöt lesz, bár igaz, az nem vasutas volt. Nos, ahogy leskelődtem, elégedetten nyugtáztam, hogy a fiú tényleg komolyan veszi a munkáját, jegyet osztott, pénzt kasszírozott, nyitotta-csukta az ajtót, ahogy kell. Egyedül a tisztelgése volt kissé bizonytalan, olyan furcsán széttárta az ujjait, mintha inkább csak szemellenzőnek akarná használni a kezét. Eszembe ötlött egy pillanatra, hogy szólni kéne a főnökének, nézzen a körmére, mert a tisztelgés az legyen tisztelgés, de aztán úgy döntöttem, mégse rontom el a kedvét. Más baj különben nem volt. A vasút háromnegyed óra alatt tette meg a tizenkét kilométeres utat, ami negatív Guinness-rekord lehetne, ha nem a bámészkodás lenne a lényeg meg a hangulat. A Széchenyi-hegyi állomásnál megint van egy étterem, amely a Csúcs vendéglő nevet kapta. Úgy tűnt, hogy a húsz évvel ezelőtti állami vendéglátóipar hangulatát olykor vissza-visszasírók - magamat is közéjük sorolom - kellemes menedéket találhatnak itt, igaz, azt, hogy a konyhában mi zajlik, nem tudom, mert mint már említettem, a Kőbüfében szándékoztam elkölteni ozsonnámat. A Kőbüfében véres hurkát rendeltem mustárral. A hurka ragasztóval átitatott, vékony zsírpapírba burkolt fűrészpor benyomását keltette, viszont a mustár jó volt. A mellettem ülő ember sült kolbászt evett uborkával, kérdeztem, hogy az milyen, mire ő azt mondta, életének egy régebbi korszakában rendkívül sokat szenvedett, úgyhogy most, amikor jobban megy a sora, miért panaszkodjon állandóan. Dolgom végeztével szépen visszaballagtam a végállomáshoz, ahol luftballont vettem ötven forintért. Megint csak nem tartozik a tárgyhoz, de orvosom azt tanácsolta, hogy gyengécske tüdőmet léggömbfújással kúráljam. A visszaúttal viszont nem volt szetencsém. Csak vártam, vártam, de vonatom nem jött. Fél óra után már hallucinálni kezdtem, többszöt úgy tűnt, mintha már hallanám a mozdony füttyét, pedig nem. Igaz, ahogy így visszagondolok, addigra már vagy harmincadszor fújtam fel a léggömböt. A járat egy óra késéssel érkezett meg, állítólag lerobbant a motor, ami igaz lehetett, mert két mozdony húzta be a vonatot az állomásra. Kíváncsi lennék, ki a felelős ezért. 1996. november 1. Bárkay Tamás