Nagyvárosi szegénység – Amerikában - Budapesti Negyed 26-27. (1999. tél – 2000. tavasz)

MIKE DAVIS Los Angeles az erődváros: A városi tér militarizációja

A Tiltott Város Los Angeles első köztéri militaristája a Times tulajdonosa és a szetvezett munkásság kérlelhetetlen ellensége, a legendás Harrison Gray Oris tábornok volt. A múlt század kilencvenes éveiben Otis, miután elzavarta szakszervezeti tag nyomdászait és hadjáratot hirdetett az „ipar szabadságáért", az új, erődszerűre tervezett Dw^-székházba vonult vissza, amelynek zord bástyáin és vastag falain egy harcias bronz sas trónolt. Később, hogy nyomatékot adjon elszántságának, egy kicsi és működő ágyút szereltetett Packard túrakocsija tetejére. Nem meglepő, hogy az agresszivitás ilyen mérvű fitogtatása vele egyenértékű .reakciót váltott ki. 1910 október elsején, a masszív r/w^-főhadiszállást, a szabad kereskedelem nyugati-patti mozgalmi központját egy végzetes robbanás tette a földdel egyenlővé, amit szakszervezeti szabotőrök nyakába varrtak. Nyolcvan év elteltével Los Angeles belvárosának a Bunker Hilltől a Figueroa korridorig sorakozó felhőkarcolóit Otis tábornok harcias szelleme hatja át. A köz adójából kifizetett kétmilliárd dollárnyi szubvenció csábította vissza a nagy bankokat és vállalati főhadiszállásokat a város belsejébe, ahonnan a hatvanas években csaknem teljesen kivonultak. A város nagyhatalmú és jobbára elszámoltathatatlan városfejlesztési hivatala eltakaríttatta a lakótelepeket. Az üres parcellákra a helyi ingatlanberuházók és az off-shore befektetők (növekvő számban japánok) szögletes épületkomplexumokat építtettek; ilyen a Crocker Center, a Bonaventura Hotel és Bevásárlóközpont, a World Trade Center, a California Plaza, az Arco Center stb. Az óriástömböket összekötő, egyre sűrűsödő, zárt cirkulációs rendszerek következtében az új üzleti negyedet elkülönült, önfenntartó hiperstruktúraként lehet legjobban elképzelni: mint egy fantasztikus méretű miesi látomás. Bunker Hill és a Figueroa korridor, mint más, hozzájuk hasonló, fragmentait és elhagyatott belvárosokra ráerőszakolt megalomán komplexumok is (például a detroiti Renaissance Center és Atlantában a Peachtree és Omni központok), viharos ellenkezéssel találkoztak. Tiltakozást váltott ki, hogy visszataszító a mértéktelenségük és a külsejük, hogy lealacsonyítják az utcát, hogy kisajátítják a központ életenergiáját, amelyet földalatti gyülekezőtermek és privatizált plazák zárnak magukba. Sam Hall Kaplan, a Times egykori dizájn-kritikusa dühösen támadta a városfejlesztés utcaellenességét. Szerinte a belvárosra erőltetett, „hermetikusan zátt erődök" és szórvány „kertváros részletek" „megölték az utcát" és „elrekesztették az élet folyóit". A „gyalogosok demokráciáját" védő Kaplan érvei azonban az „arctalan stílus" és „elitista tervezői gyakorlat" elleni liberális kifogásokban gyöke-