Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MŰVEKRE VÁRVA - SÁRMÁNY ILONA Ecset által homályosan — Fővárosok és festőik

jellemző romantikus felfogásban festette meg a teret; önkényesen választott, drámai fény-árny kontrasztok élénkítik a kompozíciót, akárcsak az állóképszerű csoportokba rendezett konvencionális staffázsfigurák. Különösen akkor tűnik fel a valóság régi sémákon alapuló idealizáló átfogalmazása, ha Molnár József képét összevetjük Balló Ede azonos irányból, de magasabbra helyezett látószögből megfestett Calvin terével. A festő idillivé próbálta eszményíteni a már akkor is forgalmas közlekedési csomópontként szolgáló, tágas teret. Balló Ede (1859-1936) elsősorban arcképfestő volt, és a pályázat idején még fiatal kezdő. Az ő városképei már modernebb felfogásúak, realista szemlélettel igyekeznek a látványt pontosan rögzíteni. A Várkert bazár például szokatlan, de jól sikerült, hatásos kompozíció, színei azonban hidegek, sötétek; a kép nélkülözi a levegőperspektívát, még a napfény is szürke rajta. Eeszty Árpád Lánchídról festett képe annyiban különleges, hogy éjszakai kép, noktürn, de nem kvalitásos munka. Az Ybl Miklós műhelyében dolgozó Schickedanz Albert (1846-1915) építész képein az épületek pontos, hű ábrázolásán van a hangsúly, ami természetes, hiszen a művész elsősorban építész volt. Látképeiből hiányzik a levegőperspektíva, a festői fényhatások, és zsánerfigurái is merevek. Miként Gábor Eszter, az 1884/85 évi Látképpályázat tudományos feldolgozója írja: „Az építészeti festészet részletező, száraz előadásmódot kívánt, amely leginkább az építészeti rajzolói vagy távlatfestői gyakorlattal rendelkezőknek kedvezett, és a »fes52. Gábor Eszíer, u. a, 198. old. tői látásmódú « alkotóktól állt a legtávolabb. Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy a három képet bemutató Mednyánszky László sem a díjazásnál, sem a megrendelésnél, sem a vásárlásnál szóba sem került."

52 Mednyánszky évekkel később mégis festett egy igen nagyméretű „hangulatilátképet" Buda panorámájáról, délről, a Ferenc József rakpart felől. Az előtérben halászbárkák és gőzhajók úsznak a Dunán, a háttérben a budai oldal, középen a Vízivárossal, melyet a Gellérthegy és a Várhegy lejtőjének két sötétbe boruló tömbje keretez. A komor, barnáslila tónusú festményen a táj már alkonyi párába burkolózik, a sziluettek elmosódottak, csak a Víziváros fölött világos még a felhős ég, melynek fénye visszatükröződik a Dunán. Ez már nem részletező hűségű, topografikus látkép, itt a hangulat dominál: a városkép borongós, hangulati tájjá lágyul, melyet — tán a színek tompasága, a barnák és lilák összhangja miatt — már-már szorongató hangulat ül meg. Talán ez az egyetlen olyan Budapestről a századfordulón festett kép, melyen az atmoszférikus fény- és színhatás teremtette lelkiállapot dominál. A Látképpályázaton szereplő mesterek közül leginkább az eredetileg építész képzettségű, és Schickcdanzhoz hasonlóan egy ideig Ybl irodájában dolgozó Nádler Róbert (1858-1938) vedutái árulkodnak a legtöbb nyitottságról a festői, atmoszférikus formaproblémák iránt, de ő is mindvégig ragaszkodott a realista, témacentrikus ábrázoláshoz. A látvány festői elemei nála sem váltak autonóm, képteremtő té-