Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MAGÁNSZFÉRA ÉS VÁROSSZÖVET - SZALAI ANDRÁS Ékszerdoboz

magát, részben kényszerűségből, az építészettől elkülönült identitással — sikerült egyszer-kétszer „maradandót" alkotnia Szentendrére. Képtárrá alakításakora főtéri kereskedőház öt szakaszból álló, tagolt homlokzatát sikerült vaskeretes ablakokkal és ablakként szolgáló ajtó-imitációkkal egységes síkká tenni, s így kissé elbutítani. A ház homlokzatát ugyancsak egységbe fogó művészi színezés (jellegzetes?) sötétbarnája nyilván ezt igyekszik jótékony homályba burkolni. A főtér szemközti oldalán, ahol szintén múzeum létesült, az épület helyreállítása során a rokokó ízű homlokzat mögött a középkor nyomára bukkantak a falkutatók. Ezért aztán a régi homlokzat helyére egy szegmensíves középkor-fikció épült. A homlokzat különösen „méltó" dísze az építéskor előállított, vasbeton szegmensíves, „eredeti" kapunyílás, melyet azonnal be is falaztak, és az ugyancsak sötétbarna (mélység, homály?), befalazott felületbe nyitottak egy „középkori formájú", de a mai funkciót szolgáló bejárati ajtót. Idővel azután ez a fakó replika is megszokottá vált a főtér „fagylaltszínű" házai között. A hetvenes évek hathatós központi rásegítéssel létrejött építészeti, műemlékvédelmi és városrendezési „vívmányai" lassan elmerülnek a feledés homályában. Mintha a városvédő és lokálpatrióta lelkiismeretfurdalás (vagy rossz lelkiismeret?) is legszívesebben feledésbe taszítaná mindezt — „történt, ami történt" —, hisz akkoriban nem nagyon lehetett (vagy nem volt célszerű?) a központi döntések ellen apellálni. A hatalom különben is vállalt minden felelősséget, hisz felelősségrevonástól nem kellett tartania. A meg nem osztott felelősség így maga volt a felelőtlenség. (Minek vacakolni érdekek és vélemények összeegyeztetésével!) A nyolcvanas években kicsit módosult a helyzet. Kivirult a „maszekvilág" Szentendrén. Az első fecskéket követően sorra nyíltak a butikok, antikvitások, „szuvenírshopok", kávézók és vendéglők. Mindez újabb impulzust adott az amúgy is növekvő idegenforgalomnak. Már „haladó hagyománynak" számított a Szentendrei Nyár meg a többi fesztivál, és a kibővített Kovács Margit Múzeum is csúcsot döntött a látogatók számában. Kora tavasztól késő őszig, főleg hétvégén, egynapos turisták seregei szállták meg a várost. Egyre több lett köztük a külföldi. A helyi lakosok pedig szombaton néha lemaradtak a kenyérről az élelmiszerboltokban, ha a pismányi nyaralók nem hozták magukkal a fővárosból hétvégi kenyéradagjukat. Az ország is, Szentendre is a szocialista típusú „vállalkozások korát" élte. A városban és környékén az állami beruházásokat felváltotta a magánépítkezés. Zsúfolásig beépült a Pismány-hegy, és a többi domb gerincén is házak garmadája nőtt ki egy csapásra a földből. Felszöktek a telek- és ingatlanárak. Minden fejlődni és mindenki gyarapodni látszott, csak néhány városvédő és lokálpatrióta ráncolta a homlokát. Jogosan. A várost észrevétlenül elborította a konzumálás lepedéke. Az illetékesek és döntéshozók egyre jobban elbizonytalanodtak. Igazi (város) koncepció korábban sem volt, de akkor még nem is rajtuk múltak a dolgok — akkor még jobban lehetett magabiztosnak látszani. A bizonytalanság állapotában egyszerre kerestek segítséget és bűnbakot. A