Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MAGÁNSZFÉRA ÉS VÁROSSZÖVET - SZALAI ANDRÁS Ékszerdoboz

dolgok végiggondolására és a megnyugtató (konszenzusteremtő) megoldásra nem volt, és azóta se jutott idő. Segítségképpen albizottság alakult a város pusztuló értékeinek védelmére. A bizottságban végre mindenki véleményt nyilváníthatott. Kinyílhattak a korábban elzárt szelepek. A bökkenő csak az volt, hogy a véleménynyilvánítás konkrét felelősséggel nem párosult, miközben a jó szándékú, de felelőtlen (felelősség nélküli) vélemények nyomán jogilag vitatható döntések születtek. Egy nem létező „sensus communis" nevében, szentenciának tűnőén hangoztatta mindenki a saját egyéni véleményét, anélkül, hogy előzetesen sor került volna az érdekek és az értékek egyeztetésére. Az egyforma ízlés és érzés (sensus communis) erőltetése helyett az érdekek összehangolására (consensus communis) lett volna szükség ahhoz, hogy a problémákra megoldást lehessen találni. Konszenzust keresni és teremteni persze jóval fáradságosabb dolog, mint tilalomfákat emelni. A konszenzushoz nem elég a saját vélemény időről-időre való hangoztatása, a konszenzus nemcsak akaratérvénycsítés; meggyőző érvek és ellenérvek, belátás és nem utolsó sorban a nyilvánosság kontrollja szükséges hozzá. Különben marad minden a régiben; csak a kollektív felelőtlenség és a hisztéria növekedhet. Ilyenkor jól jöhet, ha sikerül bűnbakot találni. Sikerült. Bűnbaknak a főleg magántervezéssel foglalkozó, magánmegbízóknak dolgozó helyi építészek voltak leginkább alkalmasak. Ennek volt ugyanis a legkisebb tétje. Az illetékesek és döntéshozók ezen a terepen sikeresen érvényesíthették a demokrácia látszatát, ráadásul döntéseikben takarózhattak a városvédők véleményével — már ha ez a vélemény kapóra jött; ha nem, hát nem. A felkért, kijelölt és önjelölt városvédők pedig megfelelhettek szerepüknek. A város védelmében rendre megleckéztették a „várost tönkretevő" építészeket, a várost elözönlő „gátlástalan" magánvállalkozók „szekértolóit". Az albizottsági üléseken gyakran parázs volt a hangulat. A helyi építészek nehezen tudtak az albizottság kedvére tenni, pedig törekedtek rá, s közben láthatták azt is, hogy „messziről jött emberek" esetenként simán jutottak át a „vizsgán", néha nemcsak Szentendrére nem való házakkal. A „város védelme" elvi megalapozottság és konszenzus hiányában meddő szócséplésbe — „tájszépészeti szájtépészetbe" — fulladt. A tehetetlenségnél csak a bizalmatlanság nőtt nagyobbra — elsősorban a helyi építészekkel szemben. Kár, hogy így alakult. Ez a helyzet alapvetően attól sem változott sokat, hogy szabadon választott önkormányzat vette át a város sorsának irányítását. Megszűnt a műemlékvédelmi albizottság, de a bizonytalanság és a bizalmatlanság maradt. Az „általános és egyedi döntések dialektikája" továbbra sem valósult meg. Nem alakult ki elképzelés a helyi politika és a döntéshozás szintjén a várossal kapcsolatban. Az „egyedi döntések" szintjén továbbra is az „ízlésszeszély" határoz. Csak ez most nem albizottsági ízlés, hanem valami más: például főépítészi. így aztán szaporodnak a többnyire rosszul használt, „jellegzetes motívumok", a vakolatkeretek, az ilyenolyan tetőablakok. Ez nem az építészeti hagyomány átgondolt folytatása, hanem