Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MAGÁNSZFÉRA ÉS VÁROSSZÖVET - SZALAI ANDRÁS Ékszerdoboz

közti határt, „racionalizálva" a központilag irányított, itt-ott stratégiai szempontoknak is alárendelt területfejlesztést. „Állami kezelésben álltak a területek, az irányításnak nem kellett szembesülnie az egyéni vállalkozók érdekeivel, így önkényes, indokolatlan és jelentéktelen megoldások sora született: az építészek kedvük szerint terveztek... s így olyan kollektív területrendezések valósultak meg, amelyek szegényesek és nem állják ki az idő próbáját." Most, hogy az ezeket a megoldásokat támogató politikai rendszer megdőlt, tragikus helyzetre derül fény: rendkívüli környezetkárosodás, elavult lakótelepek, szanálásra váró közterületek; egyéniségüket vesztett városok. A modern településfejlesztés forgószele Szentendrén is végigsöpört, sok és sokféle sérülést okozva a város arcán és testén. A város testét átszelő négysávos autóút végérvényesen két össze nem illeszthető részre szakította a település szerkezetét, szövetét. Mintha körbe lenne vágva egy óriási és nem túl kíméletes ollóval, úgy rekedt az út és a Duna-part közé a „belváros": a régi város és a hozzácsapott kertvárosias területdarabok. Az idegenforgalom nyomása erre a térfélre nehezedik, trombózisos tüneteket okozva a „városszív" működésében: zsúfoltság, parkolóhiány stb. A másik térfélen a város szívéről leszakadt „végtagok", az akadozó vérellátástól elszürkültén, rendezetlenül vergődnek. Alakulásuk leginkább sejtburjánzásra emlékeztet. Ez a térfél nyitott a táj felé. A gombamód szaporodó családi házak, üdülők, víkendházak egyre nagyobb területet falnak fel a várost övező tájból. Ezen a térfélen különülnek el — külön daganatokként a sejtburjánzásban — a gettószerű lakótelepek is. Néhány foszlány a régi várostestből ugyancsak a négysávos aszfaltút külső peremén fuldoklik. A belvárosi térfél testdarabján néhány középület éktelenkedik, fekélyes kelés módjára: például a posta, a volt pártház, a belvárosi, uszodával bővített iskola, az iskolai menza, és kevésbé bántóan mind közül az első, a kibővített múzeum. Bár a példák — ízlés szerint — szaporíthatok, az említett épületek vitán felül ufók; mintha az égből pottyantak volna oda. És kétségtelen, hogy nem tekinthetők egy szilárdan szakmai alapokon nyugvó „hivatásrendi ethosz" — egyszerűbben: építészi tiszta lelkiismeret — szép példáinak sem. (Még egyszerűbben: ezek a házak rosszak.) Azután vannak olyan létesítmények, amelyek funkciójuk következtében váltak idegenné, rosszul befogadhatóvá. Ilyen a központi akarat által Szentendrére „potytyantott" megyei művelődési ház, benne a könyvtár és a színházterem, a Barcsay-mozaikkal. A létesítmény egy régiókra szakadozott „virtuális" megye (Pest megye) központi intézményeként létezett és kapott központi támogatást. Amíg eleget kapott, nem volt túl fontos, hogy mennyire kihasznált és kihasználható. Most, hogy a városi művelődési funkciók Duna-parti helyükre szorultak vissza, és a támogatás is csak csurran-cseppen, inkább csak bolyonganak a látogatók az épület falai közt, illetve alagsori „kazamatáiban". A ház lassacskán a voluntarizmus és a célszerűtlenség mementója lesz. Az építészet mellett a műemlékvédelemnek is — mely ez idő tájt vértezte fel