Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MAGÁNSZFÉRA ÉS VÁROSSZÖVET - SZALAI ANDRÁS Ékszerdoboz

hatták. Most, hogy újra keletje van a polgári létezésnek — legalábbis vágynánk azt —, és helyi lakosból, festőből és vendégből is sokkal több van, a „vendéglátó-ipari létesítmények" (!) száma összesen nincs negyven, akkor sem, ha a „fast-food"-ot és az egyéb gyorsetetőket és gyorsitatókat is ide vesszük. (Persze, van néhány kisvendéglő is köztük.) Mindennel együtt és mindezek ellenére Szentendre maradt, ami volt — egy falunál alig nagyobb kisváros —, egészen a hatvanas évekig. A város teste, annak ellenére, hogy lakóit alkalmanként háborgatták, szinte háborítatlanul nyújtózkodott a hegyek lábánál, a Dunaparton. A hatvanas években az egész országra ráköszöntött a felemás modernizáció, frizsider-szocializmus képében, motorizáltam víkendtelek-tulajdonlással. Áldásai Szentendrét is elérték. A lassú változást „ugrásszerű növekedés" váltotta fel. Először ipar települt a város stratégiai pontjaira, a katonai főiskola és a szovjet laktanya közé a Dunapartra, és a (helyi érdekű) vasút közelébe. Aztán lakások épültek az ipari népvándorlás telepeseinek, a betongyár, a papírgyár és a többi üzem munkásainak és az ingázóknak. „Széles dolgozó tömegek" számára teremtett munkahelyet és lakást a rendszer, melynek megváltás- és küldetéstudattal áthatott gondoskodása az élet többi területére is kiterjedt. Törődött a kultúrával és az értelmiség szintén „széles rétegeivel" is. Ez a voluntarista (jó)szándék — tekintettel a szentendrei festészet hagyományára— létesített művésztelepeket, majd számos múzeumot a városban. Voltaképpen így lett a festőket inspiráló festői kisváros a „festők városa". A „festők városa" kifejezés, főleg idegenforgalmi szlogenként, széles körben elterjedt. A kultúrpolitika aktuális gyakorlatára és gyakoroltatójára utalóan — kevésbé széles körben — később az „Aczélváros" (képzőművészeti Miskolc) szóösszetétel is lábra kapott, Szentendre művészeti életét és kulturális állapotát érzékeltetendő. Az „aczélos" szorítás nem tett jót sem a városnak, sem a festészetnek. Miközben Szentendre a „festők városa" lett, egyre kevésbé merítettek, majd egyre kevésbé meríthettek ihletet a festők a város hagyományőrző arcából. Ami hatni tudott, s a legjobbakra hatott is, az a szentendrei festészet sokrétű, bár nem túl jól gondozott öröksége volt. Ez az örökség mindmáig nem igazán áttekinthető a város tucatnál is több — fenntartási gondokat is okozó — kis múzeumában. De ez már egy „másik történet" lenne, jóllehet része a város múltjának és jelenének, sőt hatással van a jövőjére is. A hatvanas években, majd a következő évtizedben még inkább óhajtott és forszírozott „ugrásszerű növekedés" persze nem a festők létszámgyarapodásával és a múzeumszaporítással jellemezhető a legjobban. A „fejlődés" inkább a „korszerű városodás" folyamatában érhető tetten. Ez a városfejlesztés olyan különböző „modern" városkoncepciók és -modellek alapján történt, melyekre az a jellemző, hogy nem javítottak a városok helyzetén, sőt megszüntették egyéni jellegüket, mert „eltörölték az általános és egyedi döntések dialektikáját" Leonardo Benevolo megállapításai különösen érvényesek Kelet-Európára, hisz az állami irányítás itt törölte el legmaradéktalanabbul az általános és egyedi döntések