Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MAGÁNSZFÉRA ÉS VÁROSSZÖVET - GYÁNI GÁBOR Egy budapesti polgárcsalád 470 napja

nitás kihívásaira adott, olykor még hagyományos beidegződések szülte reakciók (mint kognitív érzékenység, észlelési horizont) mutatnak számunkra. A Csorba házaspár naplójának eddigi elemzése azt sugallja, hogy a nagyvárost „átélő" születőben lévő személyiség különösen fogékony az egyre monumentálisabb városi tér vizuális befogadására. Továbbá, amint Csorbáék számos élménybeszámolója tanúsítja, a nagyvárosi tömegélet, benne a feloldódás azzal jár együtt, hogy az eseményekről, az objektumokról pusztán csak mint afféle szemlélők tehetnek szert különféle tapasztalatokra. A nagyváros semleges nyilvánossága, amint a napló szövegének helyenkénti retorikája is kifejezi, színházzá lényegül át, melyben az időről időre „bemutatott darabok" (a hétköznapok és az ünnepnapok nyilvános eseményei) mint vizuális élmények bilincselik le a nagyvárosi tömegembert. Fogas kérdés, hogy mitől érdekes ez a folyton ismétlődő színjáték, miért számíthat a publikum állandó és heves figyelmére? A kérdésre legalább két, egymástól alig elkülöníthető válasz adható. Az egyik valószínű ok mindenképpen a helyzet átmenetiségében rejlik. A nagyváros (vagy azzá átalakuló város) teátrális külsőségei (a monumentalitás éppúgy, mint a reprezentáció) a kisvárosi, s kivált a falusi léptékekhez szokott ember számára természetes módon képezi felfokozott izgalmak forrását. A másik, az előbbitől lényegében elütő körülmény a már többé-kevésbé kikristályosodott nagyvárosi személyiség lelki életében gyökerezik. A nagyvárossal lényegesen átalakul a mindennapok mentális rendje, melynek merőben újfajta kontextus szab immár kereteket. A méretek kiterjedése, a modern munkaszervezet a dolgok egyöntetűsítését eredményezi. Mint láttuk, érvényét veszti a szilárdan tagolt hagyományos naptári életrend, a hétköznapok és ünnepek vallás által meghatározott szabályos váltakozásának rendszere. Az időhöz hasonlóan a dolgok és a történések — tömegességükből adódó fokozott egyformaságuk, monotóniájuk folytán — szintén a tájékozódás zavaraihoz vezetnek. Ennek az állapotnak felel meg a személyiség lelki síkján az a fajta blazírtság, melyről Simmel azt állapította meg, hogy benne a dolgok különbségeivel szembeni tompultság jut érvényre. Tompultság ez, ámde „nem abban az értelemben, hogy a szenvtelen ember nem veszi észre ezeket (a dolgokat)..., hanem abban, hogy semmisnek érzi a dolgok különbségének értékét, ezáltal magukat a dolgokat is". Ebből a lelkiállapotból egyedül az erős impulzusok képesek kizökkenteni a nagyvárosi szenvtelenségbe taszított embert, tehát olyan, döntően vizuális élmények, melyek extremitásuk, a képzelet szárnyalásával mérhető nagyszerűségük folytán az összehasonlíthatatlanság érzését keltik. Aligha eldönthető kérdés, hogy Csorbáéknak a város iránti lelkendező vallomásait olvasva — amelyekről mint a „behatások nagymérvűségéről" számolnak be újra és újra — mire is asszociáljunk elsősorban. A még hagyományos mentális beidegződések szülik ezt a fajta nagyváros utáni élményszomjat, vagy már a modern nagyvárosi blazírtság szelektív lelki mechanizmusa működik annak hátterében? Csak hasonló források ilyen szempontú elemzése oldhatja fel a dilemmát.