Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

MŰVEKRE VÁRVA - BEKE LÁSZLÓ Rendszerváltozás — művészeti változások

beszédre a „nagy generáció" egyik prominens művészét kértem fel. Egy ugyancsak jelentős, ám idősebb fotóművészünk, a beszédet nyilván félreértve, felháborodottan tiltakozott — a polgári értékek védelmében. A polgári — különösen a kispolgári —• jelző még az 1980-as évek második felében is inkább megbélyegzésnek számított, ha valakire vagy valamire a Párthoz közel álló kritikusok ráolvasták. Az 1990-es évek elején viszont megszületett az önkormányzati törvény; 1993-ban a budapesti Városháza Polgári kalauzt adott ki a polgárosodás előmozdítására, és a főváros polgármestere írt hozzá előszót. A „polgári értékek" ismét szalonképessé váltak. Nagyjából tudjuk, mit jelentett a polgár, a „polgári" 1945-ig, s tudjuk azt is, miként vélekedett a marxizmus-leninizmus a polgárságról egészen az 1960-as évekig. Antal Frigyes, Häuser Arnold vagy F. D. Klingender egész iskoláját dolgozták ki annak a — szociológiai alapokon álló, marxizáló — művészettörténetírásnak, amely a művészeti jelenségeket társadalmi csoportokhoz köti. Az 1970-es években a marxizmus hegemóniája megrendül, a megítélés elbizonytalanodik (lásd még Konrád és Szelényi művét az értelmiségről), a rendszerváltás utáni definíció pedig most van kialakulóban. Tanulmányomban, amely a művészet változásaival és a polgári ízlés megnyilvánulásainak lehetséges új formáival foglalkozik, fogyatékos szociológiai ismereteim ellenére is kénytelen vagyok újra felvetni a kérdést: ki a polgár ma Magyarországon? A régi marxista elmélet és az egykori polgári szociológia roncsai közt válogatva — kizárásos alapon — megállapodhatunk abban, hogy a parasztság és a gyári munkásság továbbra sem sorolhatók a polgárság körébe, a szociális hálón kihulló különböző rétegek még kevésbé, arisztokraták pedig (egyelőre legalábbis) nincsenek. Továbbra is mindenekelőtt a viszonylag jobb módú városi lakos, az értelmiségi (különösen a „humán" értelmiségi) és maga a művész tekinthető polgárnak. A művészetfogyasztói szokások azonban szociológiai szempontból nem sokat változtak. Számunkra inkább néhány új társadalmi réteg kialakulása figyelemre méltó, illetve egyes már meglévő rétegek, csoportok helyzetének változása: — vállalkozók, „újgazdagok" — „menedzserek" — politikusok — pénzemberek — értelmiségiek és értelemszerűen maguk a művészek. Ezek a kategóriák természetesen átfedik egymást, így nem kezelhetők könynyen. Azonban a művészeti élet szerkezetének leírása során mégsem lehet megkerülni őket, hiszen óriási változásokra utalnak: az elmúlt négy-öt év során például az értelmiség jelentős része, a képzőművészeknek pedig csaknem az egésze kénytelen volt vállalkozói igazolványt kiváltani az adórendeletek hatására. A szociológiai változásokhoz képest a tisztán művészeti (stílus) változások természete lényegesen egyszerűbb. 1957-től kikristályosodott egy többé-kevésbé radikális modernista (avantgárdnak, később neoavantgárdnak nevezett) csoportosulás, a következő irányzatokból: absztrakció (nonfigurativitás), (neo)konstruktivizmus, op art, kinetizmus, szürrealizmus (poszt-