Budapest, 1896. II. - Budapesti Negyed 11. (1996. tavasz)

HÍRESSÉGEK, LÁTVÁNYOSSÁGOK, CSODÁK

azokká, hanem a kiket azokká teremt az Isten s a kik meg is becsülik ezt a kiváltságos származásukat. Nekem úgy látszik, mintha minden mozgásában ott rejlene az ő művészi czélja, az izlés, és mintha minden dalát a szív és kedély nemesítésére dalolná, mintegy hirdetőjéül annak, hogy mi a különbség a magyar dal és a franczia couplet között. Nem tudom, más is úgy van-e vele. Én egyéni hatásról számolok. A franczia couplet, a mint azt azok a minden porczikájukban izgő-mozgó párisi hölgyikék - a ki nem mondhatót is minden áron kifejezni akaró mesterkedéssel - csiriplik a színpadon, inkább az idegekre hat, semmint a kedélyre, azzal a mellékgondolattal agyamban, hogy itt nem annyira a dal, mint inkább a daloló bájainak érvényre juttatása a főczél. A Blaháné magyar dala belsőmben rezzenti meg a húrt. Van valami lélekre ható nemes büszkeség abban a módban, a hogy a magyar lány az ő csapongó kedvének kifejezést ad búsan-víg dalával az ajkán. Csak a spanyoloknál láttam valami ezzel rokonvonást. Azok jutnak eszembe, sőt maga a «Betyar kendője» is hozzájok irányítja emlékezésemet. (...) Ma különösen nekünk fővárosiaknak az a hitünk, hogy Budapest: az ország. Pedig nem az. Innét ugyan mi látjuk el az országot saját élete képét feltüntetni akaró népdarabokkal, csakhogy azokban nem ismer magára a nép. Az a fővárosi élet tarka képének egy-egy epizódszerű mozzanata, a mely azonban inkább kozmopolita jellegű, semmint magyar. Budapestnek a Népszínházban el nem férő és esti szórakozást kereső publikuma, a világvárosiasan fényes palotákban székelő orfeumok és füstös kávéházak elszaporodott dalszínházait tölti meg. A város lakosságának ez a nagy zöme - a mely ebből az alacsony légkörből szívja az életbölcseletet s táplálja a lelkét - szolgál mintaképül manapság a népélet-irónak. Az elmúlt harmincz év alatt új élet támadt odakünn is. Az még megírásra vár. A magyar paraszt, a világ legtöbb természetes észszel biró föld népét képezi, és kedélyvilága is gazdag tér az irónak. Az érzés minden fokozata megvan benne; szenvedélye nemesre, gonoszra ragadja, lelkének erkölcsi alapja szerint; szívügyei terén nem ismeri a főváros modern életébe beoltott conventionális megoldásokat; az anyagi téren dolgos, vagyonkereső s az új időkben szerzett tanúltsága nyomán, a maga köréhez arányított lelki miveltség számba menő társas életet él. A kisbirtokos gentryhez való viszonya, a melytől függetlenítette magát s a melylyel szemben, igényeinél fogva előnyben van mint vagyonszerző; saját, szűkebb körre szorított és a vagyonkülönbség szerint a mi kasztrendszerünknek megfelelő beléletük, torzsalkodásaik és közdolgokban szereplésük mind oly hálás talaj, a mely megérdemli a színműíró részéről a tanulmányozást. Gúnyolni, dicsérni való van ott vegyesen! Úgy látom azonban, hogy megint csak messze ragad Blaháné az ő dalaival. De ez nem az én hibám, hanem az övé. Lelkesedésre, rajongásra vivő gyújtó hatásuk most is a régi. Egy kissé kevesebb önzést hát, tisztelt művésznő! A ki annyi millió szivet megrezegtetett dalaival egy negyedszázadon át mi közöttünk, s a ki a Népszínház ellen oly rohamra képes hangolni a kö-