Budapest, 1896. II. - Budapesti Negyed 11. (1996. tavasz)

AZ ÜNNEPNAPOK

dacára is fiatal nemzet vagyunk, mely nem elégedhetik meg múltjának dicsőítésével, hanem kell, hogy még nagyobb dicsőségét a jövőben keresse. Viharos éljenzés után báró Eötvös Lóránt elnök bejelentette, hogy Káli'ay Béni pénzügyminiszter, az Akadémia tiszteleti tagja, akadályozva van a megjelenésben s \gy Az Árpádok és a magyar állam czimü értekezését, amely a diszgyülés egyetlen tárgya, Szily Kálmán főtitkár fogja felolvasni. Az értekezésnek itt adjuk bő kivonatát. Történeti nemzetté lettünk c földön, amely ma is a miénk. Ezer éve áll fönn a magyar állam, ezer éve él a magyar nemzet. Meghatottan és méltó büszkeséggel tekinthetünk végig tizszázados történetünkön. De az öröm, a megelégedettség érzésébe kétely és aggodalom is vegyül. Mi sors vár ránk? Van-e még remény, hogy élni fogunk a távol jövőben is, mint magyar nemzet, magyar állam? Megnyugtató választ keresve e borús kérdésekre, föltűnik előttünk az elmúlt s a még jövendő ezer év mesgyéjén honszerző Árpád fenséges alakja. Keveset tudunk felőle. Eletét, tetteit derengő homály födi. És ez jól van igy. Emberi gyarlóság legalább nem homályosítja el azt a tiszta eszményi képet, amely nemzetünk első vezéréről minden magyar szivében él a mai napig. A középkornak ez a szakasza nem mutat föl Európa egyetlen államában sem oly kiváló, oly nagy tehetségű uralkodó házat, mint amilyen az Árpádok dinasztiája volt. Árpád és utódai nem csak országot alapítottak, ők emelték azt a hatalomnak és a tekintélynek arra a magas fokára is, amelyet hazánk akkor elfoglalt. Az Árpádok vetették meg azt a szilárd alapot, mely a magyar nemzetnek ezeréves életet biztosított. És az Árpádoknak több századra terjedő következetes politikája, ránk nézve nemcsak a múltban bír értékkel és jelentőséggel. Abból menthetjük talán a második ezerév küszöbén a reményt, hogy van még jövője e nemzetnek... A magyar jellemből hiányzik a hajlam vallásos rajongásra. Már a hosszú együttlétben a kozarokkal, ahol mohamedán, zsidó és keresztény békésen megfért egymás mellett, megtanult népünk türelmesnek lenni a más hitűek iránt. Es ha mégis szívósan ragaszkodott a pogánysághoz, ez nem annyira buzgóságból történt, mint inkább azért, mert a pogány vallást az ősi nemzeti szokások szimbóluma gyanánt tekinté. Éppen ez okból az uj haza földjén sem terjedt el a kereszténység. Csak az ország déli és keleti részein hirdették az igét Bizáncból jött téritők, csekély eredménynyel ugyan, de nem egészen sikertelenül. Géza pogánynak született és ugy látszik, szivében megőrzé haláláig a ragaszkodást az ősi hithez. De azért megkeresztelkedett. Mondják, hogy felesége vette rá őt e lépésre. Meglehet. De a szép Sarolta valószínűleg a keleti egyház híve volt, Géza pedig a nyugatrómaihoz csatlakozott. Talán éppen a sűrűbb érintkezés a katolikus németséggel indította őt ez elhatározásra. De bármint volt is ez, azáltal, hogy Géza maga is katolikus lett s hogy népének is a római egyház tanai szerint hirdetteté a kereszténységet, elvált örökre a magyar nemzet a Kelettől. A gondolkozás és akarat, az eszmék és érzések összesége, melyet nyugateurópai civilizációnak nevezünk, a kereszténység általános befolyásán kivül, ama mélyen bevésődő hatásnak köszöni létre-