Budapest, 1896. I. - Budapesti Negyed 10. (1995. tél)

A MILLENNIUMI KÉSZÜLŐDÉS - Közhasznú építkezések

a kérlelhetetlen erély a felsőbb hatóságokban, s úgy látszik, a komoly kötelességtudás az alsóbb rétegekben. Dolgoznak ugyan egy kicsit, de nem eléggé, kapkodnak sokat, belefognak mindenbe, de vajmi keveset fejeznek is be. A földalatti villamos vasút már a télen gurulhatott volna, azért még most is azzal piszmognak, hogy azokat a sirboltszerű lejáratokat elkészítsék; az utczák kövezetének rendbehozása még ott tart, hogy hetek telhetnek bele, a mig azzal is elkészülnek; tömérdek ház elé még most állítják a rengeteg sok állványt, hogy bemázolják az összekormosodott falakat, és igy van mindenben: nem készülünk el, nem leszünk készen! Ha pedig morgunk, motyogunk érte, - a mit meg is teszünk lehető sűrűen - akkor azt felelik rá: hja, az eső! A miből az derül ki eléggé világosan, hogy az eső nemcsak a vidéknek használ, hanem a nagyvárosnak is termel legalább kitűnő kifogásokat. (...) (Ország-Világ, április 26.) - »Budapest«-et beleereszteni a vízbe épp most, a mikor folytonosan esik az eső s a mikor a legégetőbb szükségünk volna épp arra, hogy száraz, tiszta időnk legyen, bizonynyal nagykoczkázatú és mindenkép babonaellenes cselekedet volt. Mert mit változtat a dolgon az, hogy ez a vizes »Budapest« tulajdonképen tengeri hadihajó, s azt, ha elkészült, egyszer csak tengerre kellett bocsátani, - az pedig vizes? De bizonyos, hogy nagy hurrával fogadták ott, Trieszt mellett ezt a lucskos parádét és hazaszerte viharos - bár alig hallható - éljenzés viszhangját keltette az, hogy van egy dicsőségre éhes, hatalmas úszó várunk, a mely a magyar főváros nevét és diszlobogóját viseli. Ebből pedig önkényt következik, hogy ha nagy dicsősége »a« Budapestnek, hogy simán úszik, az »a« nélkül való Budapestnek sem derogálhat a sok, nyakába zúduló viz. Pedig derogál ám, de nagyon. Nem is szólva arról, hogy miatta úgy didergünk immár kötelezővé vált tavaszi öltözékünkben, hogy egymásután kapjuk meg az influenzát; de mi lesz a kiállítás megnyitásával, ha az eső meg nem szűnik? Mivé válik a pompa, a fény, a fölvonulás, az udvar, a külföldi diplomáczia egész érdekessége, a lobogódisz, a virágok fényessége, meg minden, ha esik az eső? Hát azért küzdöttünk itt már ezer esztendeje; azért vertünk be annyi török koponyát, s azért földeltünk el olyan sok jó magyar vitézt, hogy a mikor mindennek és még egyebeknek a dicsőségét is meg akarjuk ünnepelni, akkor azt tönkre tehesse az eső? Elázzék, elfázzék, ellucskosodjék, csúffá legyen minden? Hát lehetséges, hogy annyi hős hiába onta vért? Ilyenféle gondolatok - ha ugyan azoknak nevezhetők - gyötörnek most bennünket és azok, csekély bár, de határozott eredménye az, hogy a kiállítás napján, május 2-ikán, esőnek esnie nem szabad! Ez igazságtalanság volna, csúf dolog, kárhozatos, kellemetlen, borzasztó, kétségbeejtő, - abszurd! Hát ne essék az eső! De ne essék ám! Oh, legyen szép idő: napsugaras, derült, enyhe, ragyogó tavaszi, olyan szép, mint a virágnyilás, olyan édes, mint a reménység maga, a mely »biztosra« mutogatja a megvalósulást; olyan kedves idő, mint a minő az anyának az ő kis gyermeke erős, szívből jövő kaczagása...