Budapest, 1896. I. - Budapesti Negyed 10. (1995. tél)

A HÉTKÖZNAPOK

sok jó hazafi is aligha nem esne ájulási görcsökbe. A mindenható bölcsesség, mely hazánk felett lebeg, nem engedett mindenkit oly boldognak születni, hogy ezen gyönyörű kulturképet láthassa; ilyen szerencsében csak a munkanélküli ember, a nyomorék koldus, a „senki gyermekei", az elzüllött czuczilisták és Mihaszna Andrások részesülhetnek. Ha az elbizakodott uralkodó-osztály azt hiszi, hogy áldozatai „megjavulva" kerülnek ki azon szégyenletes barlangból, akkor nagyon csalódik. A tolonczház egy melegágy, melyben a fegyházak hires virágszálai sarjadoznak. Ha egy érzéssel biró embert a véletlen ama félmeztelen alakok közé vet, iszonyodva hallgatja végig terveiket. De nem csoda! Ott elvész az egyénből ami az embert az álattól megkülömbözteti, ott kialszik a szívből a remény és szeretet utolsó szikrája. A sétaórák alatt az egyik rész fajtalan beszédekben keresi a vigaszt, a másik rész a földön heverészve bámul maga elé, s csak a tolonczkocsi érkezésének zajára tódulnak mind egy csoportba és fel-felvillannak szemeik, ha a jövevények közt egy jobb ruházatú alakot pillantanak meg... Ott jártam köztük, szemügyre vettem az alakok mindegyikét; a sápadt, kiaszott arczokról regényeket véltem leolvasni, melyek telve vannak kinnal és gyötrelmes eseményekkel. Ha egy „érdekesebb" alakot láttam, alkalmat kerestem, hogy szóba elegyedhessek vele. Egy 11 éves fiucskától kérdeztem: „Miért vagy itt?" - Zsemlét loptam - válaszolt a szegény gyermek. Tudja-e a bőségben uszó burzsoázia, hogy mily vérlázító vád rejlik e két szóban, mennyi nyomor és nélkülözés tükröződik bennök vissza! Egy galambősz aggastyántól is tudakoltam, hogy jutott e helyre? - Koldultam, - szólt a bőbeszédű öreg elfogott a rendőr, behozott; pedig láthatná, hogy munkára már képtelen vagyok. Tudja uram, nem voltam én fiatal koromban haszontalan ember, 15 esztendőn át, még Thaisz főkapitány idejében rendőr voltam. Amig bírtam, húztam az élet igáját, de már nem lehet, most elhagyva mindenkitől, így pusztulok idő előtt. Éhezek, mindig csak éhezek, - végzé az öreg. Vettem neki egy másiktól egy darab száraz, keserű rabkenyeret, megköszönte s láttam, amint vizbe áztatta, hogy fogatlan szájával széjjel nyomkodhassa. Sétáltam tovább és mély gondolatokba merültem a látottak felett, hirtelen egy ismerős hang éri fülemet; hátranézek: egy elvtársamat látom magam előtt, lerongyolva, piszkosan. Beszélgettünk hosszan, mindenfeléről; elmondta, hogy két hónapja munkanélkül van, lakást nem tudott fizetni, szobaasszonya kilökte és éjnek idején az utcza kövezetén elnyomta az álom. A rendőrség csavargásért 8 napi fogságot mért rá és aztán eltolonczolják. Később egy másik ismerőst találtam. Ki ne látta volna már azt a féllábú koldust az Akáczfa-utcza valamelyik kapujánál köszöntgetni és alamizsnáért kinyújtott kezével? O volt az, megismertem és megszólítottam. Tudakoltam, mennyi időre van elzárva. Elpanaszkodott, elmondta élettörténetét, minden keservét. Egykor czipész volt, de mint kisiparos nem tudott boldogulni, elment egy újpesti gyárba, ott elveszíté egyik lábát és most 4 frt nyugdijat kap