Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

IV. Levéltártörténet - Nagy István: Visszaemlékezések a Fővárosi Levéltárban eltöltött szolgálati időről (1945-1948)

Az 1948-ig szolgálatot teljesitő levéltárosi generáció tudományos munkássága - mint már emiitettük - nem illeszkedett olyan szorosan a munkaidőbe, mint manapság. Nem volt kutató-, vagy kiadványnap. Ettől függetlenül a kiadványok készitése meglehetó'sen szigorú elbirálás alá esett. Ezt rendszerint a hivatalfőnök* vagy a tanulmányokat közló' folyóirat szerkesztősége végezte. Külön lektorokat csak kivételesen vettek igénybe. A levéltárostól mint levéltárosi-paleográfiai, imind jogi-közigazgatási, jogtörténeti vonatkozásban komoly képzettséget kívántak meg. Szigorú követelmény volt, hogy a levéltáros otthonos legyen a levéltár német és latin nyelvű iratainak olvasásában, megértésében és feldolgozásában. Ez a levéltári hivatás alapvető' tényezó'jének minó'sült. Úgy vélték, hogy a paleográfiailag képzett levéltáros jól helyt áll majd a magyar nyelvű, modernebb iratok kezelésében és feldolgozásában is. Ha a fiatal kolléga az idegen nyelvű iratokat még nem kezelte biztosan, az idősebbek segitséget adtak képzéséhez. A jártasságot a levéltáros hivatali szolgálata alatt sajátitotta el, az egyetemi tanulmányok csak kiindulást jelentettek erre. Többnyire történelem-latin, történelem-földrajz, magyar-latin, magyar-német szakos bölcsészek kerültek a levéltárba. Kerültek természetesen mások is. Levéltárosnak csak doktorátussal rendelkező egyént vettek fel, középiskolai tanári oklevéllel pl. csak napidíjas hivatalnok lehetett valaki. A doktorátus lehetett a bölcsészeten kivül jogi, só't teológiai is. Az utóbbi jól biztosította legalább a latin nyelv alaposabb ismeretét. Külön levéltárosi képzés akkor az egyetemen nem volt. A már hivatalban lévő levéltárosokat azonban bizonyos szakvizsgák letételére kötelezték. A legnehezebb a levéltári fogalmazási vizsga volt, amely szinte az egyetemi magántanári minősítéssel volt egyenrangú, ez azonban nem vált rendszeressé. A magyar levéltárosok közül a minőségi vizsgát csak néhányan tették le. Többen letették a levéltárosi szakvizsgát, mégpedig az Országos Levéltárban felállított vizsgabizottság előtt. Ennél elsősorban a paleográfiai ismeretekről kellett számot adni. Ilyen vizsgája volt a fővárosi levéltárosok közül Kovács Lajosnak, Bánrévy Györgynek és Rokken Ferencnek. Később ezt a vizsgát sem kivánták meg. Megelégedtek azzal, ha a jelölt jó doktori értekezést irt, főleg ha abban levéltári anyagot is felhasznált. Az is a szakmába való befogadást jelentette, ha a fiatal levéltáros levéltári iratok alapján jó értekezést tudott összeállítani. A jogi végzettségű levéltárosokat természetesen jobban igénybe vették az élő közigazgatást kiszolgáló hivatali munkáknál. A levéltár ugyanis nemcsak a főváros régi iratait őrizte, hanem a városigazgatás "jogi fegyvertára" is volt, amint ezt az egykori jellemzések hangoztatták. Az egyéni tudományos tevékenységet véve szemügyre, azt kell megállapítani, hogy az 1935-ben nyugdíjba vonult Gárdonyi Alberten kivül a levéltárosok nem irtak nagyobb terjedelmű, a város történetének egészét ismertető könyveket, monográfiákat. Kisebb tanulmányokat készítettek a főváros múltjának részleteiről, jelenségeiről. E tanulmányok publikálására 1945 előtt elsősorban két folyóirat, a "História" és a "Történetírás" továbbá a "Tanulmányok Budapest múltjából" c. kiadvány állt rendelkezésre. Mindhármat részben a fővárosi levéltárban szerkesztették. A tanulmányokat nagy szakmai gonddal, alapossággal irták meg. A sz,inte túlzott, aprólékos, pontosság jellemzi pl. Kovács Lajos és Bánrévy György értekezéseit. Az igaz, hogy az egyes várostörténeti jelenségeket nem mindig igyekeztek tágabb történeti összefüggésekbe elhelyezni, az események pontos rekonstruálása azonban lehetőséget adott megbízható általánosabb következtetések levonására is. Kovács Lajos két tanulmánya (Telekkönyvi rendtartás Budán a kamarai adminisztráció idején. Bp. 1938. Szentpé-