Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

II. Visszaemlékezések - Részletek Kertész István visszaemlékezéseiből

területén, a VII. kerületben, a Nagydiófa utcában nagyon rossz körülmények között, a lakóházak közé zsúfoltan működött. Fó' tevékenységét az elektromos és műszeriparban fejtette ki. Késó'bb bekapcsolódtak a korszerű tüzeléstechnikai - gáz és olajtüzelésű kazánokhoz szükséges automatikák, égőfejek - gyártásába. Termékei között sok elektromos háztartási kisgép is szerepelt. Szobai, konyhai ventillátor, elektromos kávéőrlő, mixerek, stb. Az egészségügyi előirások szerint az innét kikerült termékek csak fertőtlenítés után kerülhettek forgalomba. Ennél a vállalatnál az egészséges dolgozók - beosztásukra való tekintet nélkül, takarító, szakmunkás, vagy az igazgató - fizetésüknek 20%-át kapták veszélyességi pótlék cimén. Ez nem egyszer áldatlan bérvitákhoz vezetett. A beteg embereknek más a lelkiviláguk, másképp látják a dolgokat, saját helyzetüket, mint az egészségesek. Sokkal érzékenyebbek, főleg amikor magukról van szó. Ezekben az üzemekben több volt az intrika, a személyeskedés. Ezért az ilyen üzemek vezetőinek - legyen az igazgató, művezető, vagy személyzetis, de ide sorolom a párttitkárt és a szakszervezeti titkárt is sokkal nagyobb türelemre, emberségre, megértésre van szükségük munkájuk végzése közben. Ez nem mindig és nem mindenütt volt meg. A Fővárosi Kézműipari V. az Ipari Osztályhoz tartozó vállalatok között a legnagyobb, és tevékenységi köre a legszerteágazóbb volt. A tanácsi iparban a legtöbb csökkent munkaképességű dolgozót foglalkoztatta belső munkahelyeken és bedolgozói rendszerben. A csökkent munkaképességű dolgozók száma néha elérte a teljes értékű dolgozók kétszeresét is, a 6-7000 főt. Ha ezt munkaidőre - teljesítményre átszámítjuk, átlagosan 50%/fő, akkor 3-3500 teljesértékű dolgozó munkájának felel meg. Kezdetben a bedolgozói rendszer eléggé lenézett foglalkozás volt. Kikből tevődött össze ez a réteg? Idps, nyugdijas munkások, nők, sok szakmunkás, olyanok, akik egészségi, családi okokból üzemi munkát vállalni nem tudtak, de szükségük volt a jövedelem kiegészítésre és értettek valamihez, elsősorban a varráshoz. Az első időben kevés kivételtől eltekintve a bedolgozói tevékenység kizárólag a ruházati iparra korlátozódott. Az ilyen dolgozók foglalkoztatása nagy szervezettséget kivánt, ami bizony akkor nem volt meg. Foglalkoztatásuk úgy történt, hogy a telepitett műhelyekben kiszabták a ruhát, kendőt, kötényt, stb. Ezért a csomagért a bedolgozó bement a munkakiadóba, ott átvette, elmondták neki, mit kell csinálni. Saját maga hazavitte a csomagot, ami sokszor elég terjedelmes batyu volt. Otthon a lakásában saját varrógépén elvégezte a munkát, utána visszavitte a munkakiadóba, ahol átnézték és átvették tőle.'Mindez eléggé megalázó módon történt. Fizetségét darabszámra kapta, rendszerint az üzemi normák alapján. Egy ilyen átvétel-átadási müvelet az utazással együtt rendszerint egy egész munkanapot vett igénybe, ezért a napért fizetést nem adtak, saját eszközeinek használatáért - villanyáram, géphasználat - térítést ugyancsak nem kapott. A vállalatnak az igy elvégzett munkához nem volt szüksége műhelyre, gépekre és egyebekre, tehát kevés volt a rezsije. Ha nem volt folyamatos munka, nem kellett a dolgozónak állásidőt, ha meg sok volt, nem kellett túlórát és pótlékot fizetni. Kicsit erős kifejezéssel élve úgy is mondhatnám, hogy a bedolgozó kezdetben eléggé megalázott és kizsákmányolt volt, A bedolgozók foglalkoztatása nem újkeletü dolog. Iparilag fejlett tőkés országokban, pl. Japán, Svájc, stb. régen alkalmazzák ezt a foglalkoztatási módot nem szociálpolitikai, hanem gazdasági megfontolásból. Tehát ezt a te-