Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

II. Visszaemlékezések - Részletek Kertész István visszaemlékezéseiből

iparosok helyébe, lehetőleg ugyanabban, a szakmában dolgozó állami - tanácsi - vagy szövetkezeti egységet kellett telepiteni. Mindez nagy költséggel járt és nem mindig sikerült a kívánt célt elérni. Ennek az "akciónak" nyomai ma is láthatók a belváros területén. A tanácsi vállalatoknál a munkakörülmények néhány kivételtől eltekintve, igen rosszak voltak. Nagyon kevés olyan volt közöttük, amelyek csupán egykét telephelyen dolgoztak, mint pl. a Gázkészülékgyártó V. és a Kefe-Seprőgyártó. A vállalatok nagy része apró, a városban szétszórtan lakóházakban, romos épületekben, a nagyipar által elhagyott helyiségekben, pincékben, mintegy ezer helyen működtek. Nem volt ritka az olyan vállalat, amely 10-15, de akadt olyan is, amely húszon felüli telephellyel rendelkezett. Ez a szétszórtság nemcsak a vezetés, az ellenőrzés és a gazdálkodás szempontjából volt nagyon költséges és nehézkes, hanem nagyon sok volt a lakossági panasz az üzemek, zaja-büze miatt. A panaszok orvoslása nemcsak a vállalatok feladata volt, hanem a hatóságoké is. Igy nem egyszer szembekerültünk önmagunkkal, mint a vállalatok felügyeleti szerve és mint iparhatóság. A rossz munkakörülmények, a szociális létesitmények hiánya - öltözők, mosdók - miatt nagyon sok vitánk volt a szakszervezetekkel, amiben legtöbbször nekik volt igazuk. Ezen a mostoha helyzeten nagy erőfeszítéssel és még nagyobb anyagi áldozattal lehetett változtatni, de azt is nagyon lassan. A hatvanas évek második felében az erőfeszítéseknek látható eredményei voltak. Ami a helyiség ellátottságot illeti, nem volt más a helyzet a KTSZ-eknél sem. A tanácsi vállalatok gépi ellátása ebben az időben hasonló volt, mint a helyiség ellátás, természetesen kivétel ez alól is akadt. Ami a termelőeszközöket illeti, akkor az az elv volt irányadó, hogy a nagyiparban már nem használt, vagy kiselejtezett gépek - termelőeszközök, amelyek még használható állapotban voltak, a tanácsi iparba kerültek, itt kellett hasznosítani. Ebből adódott az a nagy összevisszaság, ami abban az időben e területen volt. Az egyes termelési folyamatok nem voltak kellőképpen biztosítva és összehangolva. Egy kirivó példa erre: egy üzemlátogatásom alkalmából egyik Vegyesipari V.-nál a műhelyben láttam egy több 10 tonnás sajtológépet. Kérdésemre, hogy mire használják ezt a nagy gépet, azt a választ kaptam, hogy most még semmire, de valamelyik nagyüzem felajánlotta nekik, visszautasítani nem volt szivük igy került hozzájuk. Ilyen módon sok "múzeumi" tárgy került a tanácsi vállalatokhoz, különösen oda, ahol a vezetők mindennek örültek, amit kaptak és nem kellett érte fizetni. Ezen a helyzeten a később bevezetett "eszközlekötési járulék" változtatott. A gépi ellátást illetően a hatvanas évek végére jelentősen változott a helyzet. A gazdasági fellendülés a műszaki fejlesztést is meggyorsította. Különböző alapok létesültek és ezek fölött első időben az Ipari Osztály rendelkezett. Ez csökkentette a vállalatok önállóságát, de a rendelkezésre álló anyagi eszközök koncentrálásával számszerűen kevesebbet, de jelentősen nagyobb fejlesztéseket tudtunk eszközölni. Megítélésem szerint ez a népgazdaság szempontjából feltétlenül hasznos volt. Később más alapok is szolgálták a műszaki előrehaladást. Egyes fejlesztéseket támogattak a minisztériumok, a Tanács, de az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság is. Az OMFB vezetőivel nagyon jó kapcsolatot épitett ki osztályunk. Vállalataink szinte tálcán hozták a megoldásra váró műszaki problémákat - főleg ahol nyugati gépbeszerzésről volt szó -, ezek egy része meghallgatásra és támogatásra talált nálunk. Az ő támogatásukkal korszerűsítettük egy használt svéd gépsor beszerzésével pl. a borotva-