Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

I. Tanulmányok - Varga J. János: Buda visszafoglalása és az újjáépítés kezdete

tok." Egy másik szemtanú, az itáliai Amerighi igy emlékezik vissza összeborzadva: "Akik nem tudták dühüket a fosztogatásban kitombolni, a foglyokat megcsonkították, élve megnyúzták, tüz mellé kötözték, szemüket és belső' részeiket kivájták, s hasonlókat követtek el, amikről illendó'ségbó'l hallgatnom kell." A brandenburgi orvos azt is elmondja, hogy a megölt emberek bó'rét lenyúzták, kiszárították és ezzel megtöltött zsákokat küldtek haza, ahol ezt a "rendkívül drága múmiát" (az akkori orvostudomány általános csodaszerét) orvosok és gyógyszerészek használták föl mixtúráikhoz. A koponyák pedig trófeának számítottak, a nyugati országok piacain kosárszámra árulták az emberfejeket.

44 A nekivadult gyó'ztesek a vár védelmében segédkező' zsidó hitközség tagjainak sem kegyelmeztek, hiába hirdette ki Lotharingiai Károly háromszor is a roham kezdete előtt, hogy kíméljék meg a várbeli zsidók életét. A hitközségbelieknek csupán a fele - mintegy ötszáz ember - élte túl a pusztítást. Közülük Schulhof Izsák megírta ennek a szörnyű napnak a történetét: "Nagyon sok katona rontott be hozzánk (ti. a zsinagógába), muskétások, német gyalogosok, kezükben tartva pusztító eszközeiket. .. és magyar lovasok, ők görbe kardjukat fogták kezükben..." Mintegy százan zsúfolódtak ott össze, akik kegyelmet kértek Hans Schöningtől, a brandenburgiak parancsnokától, de a benyomuló katonák mégis sokukkal végeztek. Akik megmenekültek, 7 0 000 forint váltságdijat ígértek a tábornoknak. Schulhof ezután házába futott, ahol látta, hogy "vagy harminc katona rabolja és fosztogatja mindazt a drága holmit, amelyet a gyülekezet tagjai közül sokan ott rejtettek el, ezüst- és arany tálakat, ruhákat..." Szerencséjére egy prágai káplár - Schulhof is onnan került Budára - veszi pártfogásába, s viszi ki a házból. "Akkor láttam - irja -, hogy az utca teli van legyilkolttal, mennyi, de mennyi levetkőztetett tetemmel."

45 Minden erkölcsi gátlás sutba került, s ez jellemzi majd a török háború későbbi korszakát is, amely az évszázad talán legszörnyűbb, legvéresebb kicsapongásává fajult. A lakosság legyilkolása, a foglyok elhurcolása olyan török szokás volt, amelyet "a keresztények ugyanúgy átvettek, mint a török kávé élvezetét".

46 Lotharingiai Károly jelentése szerint 4000 tetem borította a város utcáit és a falak alját, s mintegy 6000 ember került fogságba. 400 ember az utolsó rohamban esett el. 47 Szept. 3-án a város még mindig égett. Néhány raktár és a mecsetté átalakított Nagyboldogasszony-templom kivételével nem maradt ép ház. (388 romos épületet számoltak meg az ostrom után.) A törmelékek között Marsigli alezredes botorkált, a budai török városbíró kíséretében járta be a várat, s szedte össze a tüz eló'l könyvtára maradványait, közben összeírta a másfél évszázados török uralom hagyatékát: 23 mecsetet, 9 fürdőt, 22 sütőházat, több népkonyhát (ahol péntek este élelmet és gyertyát kaptak a szegények meg az átutazók), egy kőből épült iskolát, négy török kolostort és 42 janicsárkaszárnyát, a várat övező dombokon pedig 400 szőlőskertet.

48 Mindennek örökre hátat fordítva vonult el Szulejmán nagyvezér, aki nem mert Károly herceggel megmérkőzni. Az utolsó roham idején 5000 török lovas állt csatarendben a császári tábor előtt. "Mozdulatlanul várakoztak, mig a vár szemük láttára elesett..." A herceg meg is jegyezte a főjelentésben, "hogy nincs példa rá sem az ókorban, sem a legutóbbi századokban, hogy ilyen fontosságú és ilyen erős őrségtől védett várat az ostromló sereg egy nálánál jó harmaddal nagyobb felmentő sereg szeme láttára rohammal vett