Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

II. Visszaemlékezések - Részletek Csenik Ferencné visszaemlékezéseiből

Fejlesztési alapja a tanácsnak egyáltalán nem volt. Erre csak jellemző példának mondom, hogy nem volt a kerületnek úttőrö tábora. 1953-ban, amikor erre rájöttem, hogy minden évben másutt, tulajdonképpen nagyon rossz körülmények között táboroznak a gyerekek, és minden évben viszik a sátrat, akkor arra gondoltam, egy olyan ötletem támadt, hogy a kerület gyerekeinek egy állandó tábort kellene csinálni. Azt lassan fel lehetne fejleszteni, nem barangolnának össze-vissza, normális körülményeket lehetne teremteni. De ehhez nekünk összesen - ird és mondd - 30 ezer Ft-unk volt. Akkor ezt az elgondolást megbeszéltük a kerületi pártbizottsággal és mondjuk ehhez azér^ megfelelő segítséget is kaptunk. Téglajegyet bocsájtottunk ki a kerület üzemeiben, hivatalaiban lakókörzetekben. Az engedélyt nagyon hosszú huzavona után lehetett a pénzügyminisztériumban elintézni. Végül is összejött 500 ezer Ft, az akkor borzasztó nagy pénz volt, és rengeteg társadalmi munkát szerveztünk a kerületi pártbizottsággal együtt az úttörőtábor megvalósításáért. 1954-ben eljutottunk odáig, hogy tető alatt volt a Hárs-hegyen Budapest egyik legszebb tábora. Nagyon jó helyen. Tető alatt állt az épület, de mi eljutottunk odáig, hogy nem volt egy büdös fillérünk sem. Kimerültek a társadalmi lehetőségek is. Akkor irtam Pongrácz

2

elvtársnak egy levelet. Kértem a segitségét a tábor munkáinak befejezéséhez. Erre a válasza az volt, hogy fegyelmit indíttatott ellenem, ami mai szemmel nézve teljesen jogos, mert ez az épités engedély nélküli, suba alatti beruházásnak minősült. Végül a kerületi pártbizottság fellépésével a fegyelmit beszüntették, és visszavonták és aztán kaptunk annyi pénzt, hogy a tábort be tudjuk fejezni. Szóval ezt a példát csak azért mondtam el, mert ennyire nem volt fejlesztési lehetősége a tanácsoknak. Ipari vonalon 1952-53-ban kezdtek megalakulni a tanácsi vállalatok, amelyeket mi hoztunk akkor létre. Az akkori elképzelések szerint minden kerületben létrehoztunk egy épitoipari javitó vállalatot. Létrehoztunk kézműipari vállalatot is, ahol csökkent munkaképességűek dolgoztak. A tanácsi vállalatok mind úgy jöttek létre, a kézműipari is, hogy nyersanyagként a hulladék anyagok feldolgozását tervezték. Létrehoztuk a ruhanemű javitó vállalatot. Ezek tartoztak kerületi hatáskörbe, és az ingatlan vagy házkezelőségek is, amelyek a házak államosítása után kerültek megszervezésre. Ezeknek a vállalatoknak sem volt sok alapjuk, nem volt megfelelő helyiségük, nem voltak anyagi eszközeik. Ezeket mind menet közben kellett valahogy előteremteni. A tanácsi vállalatok létesítésére részben felülről kaptunk a fővároson keresztül utasitást. A kormány programjában benne volt, hogy ezeket a vállalatokat a lakosság jobb ellátása érdekében részben munkaerő foglalkoztatása, tehát munkahelyek teremtése végett, másrészt pedig - a javitó bázisokat például - a lakossági szolgáltatás érdekében kellett létrehozni. Rendkivül kevés anyagi eszköz állt rendelkezésre, ezeket mind menet közben kellett előteremteni és lassan fejlődtek csak ki az új vállalatok. Amikor már életképesek lettek volna, akkor jött a. centralizáció, úgy, hogy pl. a 22 kerületi kézműipari vállalatból ötöt, hatot hagytak meg, mert egyesitették őket. Egyesitették a kerületi vállalatokat és a kerületeknek gyakorlatilag az ingatlankezelő vállalaton kivül nem is voltak vállalataik. A centralizáció a kerületek ellátására, foglalkoztatására negativ hatással volt. Tulajdonképpen az igények is nagyon változtak. Például a ruhanemű javitó vállalatnak nyugodtan mondhatjuk, volt bizonyos jelentősége. Az emberek ott javittattak ingeket, mandzsettákat, ruhákat stb. Később az életszínvonal növekedett, a javitásra nem nagyon volt igény. Tehát ezek a vállalatok szétszórtan nem nagyon tudtak megélni. A koncentráció az anyagi eszközök egyesitése vé-