Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)
I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)
később még inkább a legtisztábban artikulálta az irók politikai-ideológiai szerep- és szemléletváltását (egy-egy rövid intermezzótól eltekintve 1954-ben és 1955-ben, amikor a fenti folyamattal végig párhuzamosan fejlődő irodalmi müvek jelentették ennek fő szinterét), ebből a szempontból ezt kell döntőnek tekinteni a Csillag megítélésénél. Ennek alapján tevékenysége 1953 végén első sorban a kormányprogramot követő heves irói reagálás leszerelésére, a túlzó kritikai nézetek elleni harcra irányult elsősorban, ami azonban még nem jelentett teljes elutasitást. Király István a Csillag 1953 decemberi számában irott cikkében kapcsolódott a vitákhoz, 63 ennek alaphangja a csaknem kategorikus elutasitás volt. Ez az elutasitás Örkény cikkére és Kuczka versére vonatkozott elsősorban, amelyeket Király egészében hibásnak tartott, ezen belül például Örkény vátesz-elméletét "öncélú ellenzékieskedésnek". Jelentősen eltért ettől viszont az írószövetség kibővitett vezetőségi ülésén elmondott beszédében, 64 amelynek hangja kifejezetten mérsékelt. Ebben a helyzet általános bizonytalanságán kivül szerepet játszott néhány más tényező is. Az egyik - s az erre való utalás teszi ki a Király előadásából közölt rész bevezetőjét - a szovjet Írószövetség plénumának vitája volt. Általában az irodalmi élet napi és rövidtávú ügyeiben nem észlelhető az országos politikában érvényesülő, a szövetségi rendszerből adódó "igazodási kényszer". Mindamellett a szovjet irodalom és irodalompolitika mintaadó szerepe vitathatatlan volt, és - mint a Lukács-vita esetében - közvetlen külső behatás is előfordulhatott. Sztálin halála után a szovjet irodalmi életben is megkezdődött egy bizonyos - Ehrenburg ekkori regényeimével élve - "olvadás". Ennek társadalompolitikai és önkritikái jellege a magyarénál visszafogottabb volt, nyelviszerkezeti korlátai pedig tán még erőteljesebbek - ez tűnik ki a hazai irodalmi sajtóban közölt dokumentumokból, felszólalásokból - de irányuk állandóbb, haladásuk stabilabb volt. A hazai irodalmi viták során itt először, s később is gyakran, némileg paradox módon elsősorban' a dogmatizmussal szemben állók hivatkoztak a szovjet példára. Erre alapította emiitett előadását (ill. annak közölt passzusait) Király is. Kiemelte, hogy a szovjet plénum vitáját "tiltakozás heve hatotta át a pártirányítás, a pártossá g elvét me g hamisító kritikai dog matizmus ellen". Az alapkő tehát a két elv, amelyek révén születtek meg a szovjet és a hazai irodalom legnagyobb eredményei - és ahogy láttuk, az eredmények hangsúlyozása az 1953 júniusa előtti politikával való folytonosság kifejezése volt. Ez vezetett az Örkénnyel való ismételt polémiára, ám ennek hangja jóval megengedőbb. A szovjet példa követése mellett itt egy másik tényező is szerepet játszott. Király soraiból kiderült, Örkény önkritikát g yako rolt. Bár ezt az önkritikát Király nem érzi elégségesnek ("cikkében csak néhány megfogalmazást, igy pl. a vátesz szót érzi elhibázottnak"), ám bizonyosra vehető, hogy éppen formális volta jelent garanciát arra, hogy a pártszerü keretek közül nem szándékozik kilépni. Ezért jelenti ki: "Nem szeretném, ha Örkény elvtársnak most már örök időre a váteszség lenne a végzete". Király a Petőfi nevével fémjelzett irodalmi programhoz nyúlt vissza, mondván: "a fokozott irói felelősségérzés, a fokozott irói öntudat érzékeltetésére megvan múltunkból a költői hitvallás (...). A néppel tüzön-vizen át. - Ezek a szavak átlobognak az időn, érvényesek mindig, - a kormányprogram előtt és után egyaránt, aki a néppel van, sosem kerülhet szembe a párttal." Az utóbbi axiómával tulajdonképpen lezártnak tekintette Örkény bírálatát.
