Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)

Előadása nagyobb részében Király István a magyar irodalmi életben megnyilvánuló "torzulásokkal" foglalkozott. Ismét csak a fentebb idézett szovjet vitából kiindulva három fő pontban jelölte meg őket, közülük első az irodalom párt irányításának torzulása, a "hivatalnoki módszerek" és a "bürokratikus magatartás". Németh László Csillagban irt cikkét

65 hozta fel álláspontját illusztrálandó, a probléma megoldására nézve pedig Háy Gyula dráma-vitabeli második cikkének javaslatához csatlakozott: "az irodalom párt irányításának nem a lektor, nem a szerkesztő, nem a kritikus, hanem az írószövetség, intézményesen biztositott, s a párt eszméjétől befolyásolt irodalmi közvélemény a legfőbb letéteményese és végrehajtója". Másodikként a kritikában jelentkező "bürokratikus dogmatizmussal" foglalkozott, amelynek "legfőbb tünete, hogy a kritikus - ...államügyésznek érzi magát, csak a hibákra les...". Ebben a vonatkozásban maga is önkritikát gyakorolt. Harmadiknak, mint szintén a kritikának felróható hibát, az irodalom sajátosságai, az irói egyéniség figyelmen kivül hagyását emiitette. Amint látható, Király igyekezett több 1953 Őszi irodalmi vita tanulságait, eredményeit megfogalmazni (drámai, irodalomikritikai, irói magatartás) és annak mérlege egy igen szigorú elvi keretek között mozgó, a kontinuitáson alapuló, de határozott kritikának helyt adó viszony a korábbi irodalompolitikához és irodalomhoz. Az önvizsgálati és magatartás-vitában ezután következő hozzászólások is tulajdonképpen a korábbi IU vezércikk és Király álláspontját tükrözték. A különbségeket inkább az jelentette, hogy az általános irodalompolitikai elvek, a pártirányítás és a pártosság hangsúlyozásán túl ki mekkora hangsúlyt fektet a torzulások és a korábbi irodalom birálatára. Sőtér István hozzászólása az irodalmi vitákhoz

66 például teljesen a fenti keretek között maradva birálta az irodalompolitika végrehajtásának hibáit. Koczkás Sándor az Új Hangban

67 az irodalomkritikai és a szatira-vita konkrét kérdéseiről szólván azt fejtegette, hogy a pártosság elvét hatásosan megvédelmezni nem lehetséges addig, amig a szektás torzulásokat le nem küzdöttek. Dér

y Tibor is élesen birálta az 1953 júniusa előtti irodalmat, az irodalompolitikai vezetés szükkeblüségét és a cél érdekében igazoltnak vélt eszközeit téve felelőssé azért, hogy a "célhoz" méltatlan müvek születtek.

68 Déry cikke egyébként Illyés Gyula Írásához szólt hozzá, amely nem kapcsolódott az 1953 őszi-téli irodalmi vitákhoz, de feltétlenül megérdemli a figyelmet. Illyés természetesen nem tartozott a viták résztvevőinek, a fiatal funkcionárius-szemléletű Íróknak csoportjába, s eltérően a népi irók egyes más képviselőitől (Szabó Pál, Veres Péter) a publicisztikai vitáktól végig távol tartotta magát. Annál nagyobb szerepet játszottak a későbbiekben a (nagy áttételekkel természetesen) politikai tartást kifejező versei. 1954 eleji cikke, a "Jegyzetek a költészetről"

69 volt talán az egyetlen, kivételes alkalom, amikor a publicisztika határterületére érkezett. Bár esszéje első része a pesszimista versekről nem irodalompolitikai, hanem az irodalmi alkotófolyamat mühelykérdéseiről szólt, mégis a szocialista realizmus korlátozó normatívái, tematikai megkötöttségei ellenében emelt szót, a szuverén alkotó öntudatával. Az Illyést ezért az Írásért támadók - Gellért Oszkár

70 és különösen Kónya Lajos

71 pontosan érzékelték, hogy nem is túlságosan burkoltan az irodalmi vitákban való állásfoglalásról van szó (Kónya kifejezetten a napi aktualitású, politikai verseket állította szembe Illyéssel). Hasonlóan burkolt kritikára szolgáltat példát Molnár Miklós 1954. jan. 16-i vezércikke az Irodalmi Újságban,

72 amely az igazi lenini irodalompolitikai koncepció felelevenítéséért szállt