Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)

aki korábban csak az élet világos szineit látta:

44 "...a végtelenbe csorgó, / sárga földekről, a szomorúság / megülte tájról, hol a napraforgó / csak barna üszőkké perzselt virág, / ahol a krumpli sorvad a homokban / A nyitó kép határozza meg a leirt tényeket: hiába, hogy "a pártbizottság fenn van hajnalig", a szótlan, elfojtott szenvedélyekkel teli parasztok egymás után lépnek ki a tsz-ből; a "j

árási káder" szerint nem volt semmi baj, mig a Nagy Imre-beszéd nem jött: "Szerettek engem - mondd - s most leköptek, / karót ragadtak, vasvillát, botot...". Láthatóan semmit sem ért, s nem is akar érteni az egészből. Nyomasztó és sötét a helyzet falun, olyan, mint a táj, olyan, mint a fekete autó láttán átkozódó öregasszony, s ezen mit sem old a záró vers végén az "elvtársaknak" szóló patetikus hangú felszólitás: adjanak szép öregséget neki.

50 Kuczka Péter versei és Örkény István esszéje az irói magatartás 1953 őszi két alaptípusát reprezentálják, a politikai fordulatra következő reagálásoknak értelmiségi elitre is bizonyos fenntartásokkal kiterjeszthető tipikus vonásaival. Ennek kiindulópontja a párt korábbinál sokkal mélyebb önbirálata, ezért a rituálisan adott "megoldást" szinte figyelembe sem tudják venni. A leleplezés - csalódás - kiábrándulás élménye "etikai válságot" idézett elő. Ennek irodalmi feldolgozása kétféle volt: az egyik a válság teljesen bensővé tétele, személyes átélése, és a nyilvános gyónás, az önvizsgálat (Örkény), a másik az ellenkezője, ti. a válság személyiségen kivüli fényeinek számbavétele és felmutatása, ezeknek leirása (Kuczka). Ez utóbbi funkciónak feleltek meg a szociográfiai utak, riportok, beszámolók, versek. A spekulativ, és az empirikus feldolgozás egyaránt etikai válságot takart. Ennek meglétét azonban a politikai és kulturális irányítók vagy nem érzékelték, vagy nem értékelték helyesen. Csak arra figyeltek fel, hogy az irodalmi közélet a megkívántnál részletesebben foglalkozik a hibákkal, azokat élesen és határozottan, önmagát sem kiméivé tűzi tollhegyre, ugyanakkor a jövővel nem sokat foglalkozik, vagyis a korábbi hasonló irodalmi kampányokhoz képest megbomlott az egyensúly

51 . Miután mindez a korábbi időszakban politikai kérdésnek számított, a sajátos politikai módszerek kínálkoztak a megoldáshoz. Ahogyan láttuk, erre a célra a legkézenfekvőbb módszer az ún. "irodalmi vita" volt. 1953 késő őszétől 1954 tavaszáig tartott a fentebb elemzett müvek kapcsán kezdődött polémia. A korábbi viták direkt módon kapcsolódtak az 1953 júniusi határozathoz, tehát formailag teljességgel szokványosak voltak. 1953 novemberének végétől azonban ez a helyzet némileg megváltozott, bár a publicisztika továbbra is lépten-nyomon a határozattal foglalkozott, ehhez viszonyított, ehhez tért vissza. A vita mégsem erről, hanem a határozatra való irói-értelm

iségi reakcióról folyt - amire korábban nem volt szükség, hiszen ez a reagálás ab ovo helyes volt. A felülről való irányítás és vezetés rendszere megbomlott a nyilvánosság előtt szereplő irók első etikai válságán. A következőkben azt vizsgáljuk, vajon az újtipusú irodalmi vitában hogyan, milyen eredménnyel alkalmazták a korábbi irodalompolitika eszköztárát? Az irodalompolitika elveiben és gyakorlatában nem deklaráltak olyan fordulatot júniusban és azután, mint például a gazdaságpolitikában, a szövetségi politika területén stb. Ez tény akkor is, ha június után az ideológiai (s igy az irodalmi) élet irányítását kézben tartó Révai József látszatra elvesztette pozícióját. Az újabb párttörténeti kutatásokból kiderül ugyan, hogy az új szakasz ideológiai programjának kidolgozásában Révainak nagy szerepe maradt, de az operativ irányítás Farkas Mihály és főleg Horváth Márton dolga lett. Révai