Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)
I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)
vezetésével egy bizottság 1953 őszén kidolgozta az ideológiai kérdésekről szóló irányelveket, ám ezeknek Központi Vezetőség előtti megtárgyalása elmaradt. 52 Korábbi elgondolásoktól eltérően ez az elaborátum sem foglalkozott szorosabban a kultúra, az irodalom kérdéseivel. Az irodalompolitika személyekben, elvekben és gyakorlatban az 1953 előtti úton haladt. Ugyanakkor, amint láttuk, az irodalmi élet heves vitákkal, majd egy etikai válságba torkolló önvizsgálati folyamattal reagált az 1953 júniusi fordulatra. A személyes válság nyomán egy távolabbi jelentőségű magatartásváltás lehetősége fogalmazódott meg. Ahogyan korábban utaltunk rá, az irók politikai szerepük jellegét tekintve bizonyos értelemben nem mint irók, vagyis autonóm értelmiségiek, hanem mint pártfunkcionáriusok cselekedtek. 1953 júniusát követően minden elemzett vita (legélesebben az irói hivatásról szóló) azt mutatta, hogy a funkcionáriusi személyiség és magatartás egyik sarkalatos eleme, a párt mindenhatósá g ába és tévedhetett ens é g ébe vetett hit megrendült. Kisebb politikai korrekciók esetében e hit inkább erősödött, itt azonban erről nem lehetett szó: a határozat éppen olyan jelenségeket jelentett ki igaznak, amelyeket az irók is láttak, tudtak, de korábban éppen a miszticizált párt közvetítette feléjük ama igényét, hogy mindezt másnak lássák , másnak mond j ák, mint ami. Ez a rádöbbenés igen jellemzően kiolvasható a napokon belül megjelenő Csoóri Sándor-versektől kezdve Örkény István önvizsgálatáig, e hónapok irodalmi és publicisztikai termésének számos darabjában. Csirájában megjelenik a funkcionárius magatartás és tudat ellenében a próbálkozás az autonóm értel misé g iként, Íróként való cselekvésre és világlátásra. Nagyon ellentmondásosan elvi szinten is (Örkény), valamivel világosabban versekben és novellákban, szatirákban (Falusi irások, Uborkafa) megjelenik a fennálló viszon yok kritikája. Ez az 1953 őszi irói irodalmi viták szerintünk leglényegesebb tartalma. E ponton válik világossá annak jelentősége, hogy az irodalompolitika változatlan maradt 1953 júniusa után. A megváltozott, vagy változóban levő irói magatartás természetesen változást követelt volna, iránya és jellege azonban elsősorban azon múlott, felismerik-e a kultúrpolitikai vezetésben az irók kritikai szemlélete kialakulásának jelentőségét? Az irodalmi élet emancipációs törekvéseire adott válasz alapján annyi előrebocsátható, hogy bár a párt- és állami vezetés e törekvéseket érzékelte , jelentőségüket ekkor még nem ismerte fel. Megoldásként a korábbi irodalompolitikai eszközök kínálkoztak. 1953 végén és 1954 első hónapjaiban valamenynyi őszi vita kiélezett szakaszába jutott. A folyamat jobb érzékeltetése érdekében a következőkben a publicisztikai vita fő szálára összpontosítunk, amelyik az irói hivatás körül zajlott, és áttekinteni igyekezett a többi vitákat. Az utóbbira irányuló törekvés első dokumentuma az IU 1953. nov. 21-i számának szerkesztőségi vezércikke, 53 amely ebben a formában többnek tekinthető fogalmazója egyéni álláspontjánál. Bevezetőként megállapítja, hogy a kormányprogram óta jelentősen megélénkült az irodalmi élet, termékeny és alkotó viták kezdődtek. Bár a cikk sajátságos módon azt állitja, hogy a pártnak "mindig az volt az álláspontja, hogy az irodalom fejlődéséhez szabad, nyilt elvi vitákra van szükség" (igy a felelősség az irókra hárul ezek elmaradásáért), mégis helyesen látja, hogy "a viták hangja és tartalma - ellentétben az elmúlt esztendő irodalmi vitáival 34 - sokkal egészségesebb, nyíltabb, élesebb és magával ragad óbb. . . Ennek oka kétségkívül az, hogy a kormányprogram széles alapot adott a nyílt elvi viták kibontakozásához". A cikk leszögezte - a Központi Vezetőség 1953. okt. 31-i ülésén 55 hozott határozatára