Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)

ke és Szabadság"-ban Háy Gyula. "Szinházi levele" a magyar drámairodalom szegényes voltáért már nem a kritikát, hanem a politikai irányitó szervek merevségét, adminisztratív beavatkozását okolta. Jó darabok az asztalfiókban hevernek, viszont alacsony színvonalú alkotásokkal tele vannak a színpadok. Háy Gyula a szinházi dramaturgiákat, de főként az őket felügyelő Népművelési Minisztérium Szinházi Főosztályát (sőt ez utóbbi vezetőjét, Kende Istvánt név szerint) tette felelőssé a helyzetért. Megállapítása szerint a Főosztályon "előre, a közönség megkérdezése nélkül, a müvek társadalmi hatásának kipróbálása nélkül, egyszerűen hivatalból neveznek ki egyes müveket az évad (vagy akár több évad) sikeres müveivé, — legjobb müveivé — stb. ...azok a müvek, amelyek az előre kifundált képet zavarnák, sohasem, vagy csak nagy késéssel kerülnek a néző elé. Sajnos szinikritikánk mai állapotában a sajtó ez ellen nem ad védelmet, sőt nem egyszer a hivatalok hamis, káros Ítéletét propagálja tüzön-vizen át." Kende István az IU-ban fejtette ki véleményét. 31 Háyt azzal vádolta, hogy "kaput nyit" az irodalom párt irány it ás át kétségbe vonó nézeteknek. Elismerte ugyan, hogy bizonyos bürokratikus hibák akadályozzák a magyar dráma fellendülésének ügyét, Háy fellépését azonban alapvetően tévesnek tekintette, szerinte nincsen szükség "kivülről" védeni az "elnyomott" irók ügyét (ezzel célzott Háy korábbi tagságára a Dramaturgiai Tanácsban). Látható, hogy a személyes felhangok Kende István válaszaiból sem maradtak ki, ami azonban a vita lényegét nem érintette: a nyiltan megfogalmazott (bár kellően nem általánosított) támadást az irányitó apparátus ellen, s ennek védekezését. E védelem poziciójának 1953 őszi bizonytalanságára számos jel mutatott. Kende István is szükségesnek látta leszögezni: "Természetesen a párt Központi Vezetőségének határozata és a kormányprogram világánál újabb kijavításra váró hiányosságokra lelhetünk." Az IU szerkesztősége Kende cikkéhez fűzött megjegyzésében még igy is hiányolta abból az önkritikát. A kultúrpolitikai irányitás merevségének oldására irányuló törekvést mutatta a Kende cikkét követő két reagálás. Hámos Györgyé,

32 aki igyekezett kerülni a személyes momentumokat, és "elhatárolódni" mindkét szélsőségtől, végül is azonban nyiltan kimondta: nem lehet felülről való irányítással megszabni a kulturális szükségleteket. "A sikernek is, a bukásnak is elsősorban néhány kritika, néhány állami vagy pártfunkcionárius véleménye a jelzője, s sikereink túlságosan hivatalos sikerek, bukásaink hivatalos bukások". A vezetés bürokratizmusa ellenében Hámos az írószövetség feladatait emelte ki. Gyárfás Miklós

33 is az irodalom "eddigi lehetőségeinek" szélesítését várta a vitától, bár hogy ezek a lehetőségek miért lehatároltak (müsorpolitika egyensúlyával kapcsolatos problémák akadályozzák a magyar darabok nagyobb számú bemutatását, kockázatvállalás, bizalmatlanság felülről stb.), abban eléggé óvatosan nyilatkozott. Óvatosság jellemezte Háy Gyula viszontválaszát is, bár nem vonta viszsza az irányítással szembeni bírálatát. A bürokraták és módszereik (amelyekből ismét lendületes kézzel megrajzolt csokrot nyújtott át) elleni harcnak Háy szerint "az ad értelmet, hogy napról-napra, óráról-órára erősíteni akarjuk a párt vezető szerepét nemzetünk szellemi életében."

34 Visszautasította azonban Kende Istvánnak "a színvonal védelme" jegyében tett kifogásait a nagyobb számú új magyar dráma bemutatása ellen, a szabad fejlődés lehetőségeit kérve számon a "kultúrbürokráciától".