Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)

Háy írásának legfontosabb újdonsága az iró szerepének előtérbe helyezése volt. Amikor irása megjelent, tartott már éppen az IU hasábjain és az irodalmi élet más fórumain az irói személyiségről folyó nagy vita, amelyet a következő fejezetben ismertetünk. Az iró személyiségének, felelősségének újszerű értelmezése, egyenlővé tétele, s ugyanakkor szembeállítása az irányitó apparátussal, 1953 Őszén az irodalmi élet központi kérdését jelentette. Háy ezzel kapcsolatos megfogalmazásának érdekességét ezen felül azok a korlátok jelentik, amelyek közé szorítva igyekszik ezt a felismerést a korábbi irodalompolitika (s persze általános politika) egyelőre még támadhatatlan elvei alapján érvényesíteni. Azt irja: "Az irodalomban a párt akaratának legfőbb képviselője, irányitó szerepének leghivatottabb kezese: az iró (kiem. az eredetiben - R.M.J.). Ebből az is következik, hogy elsősorban az irók felelősek azért, hogy a párt nagy igazsága mennyire tölti el az irodalmi müveket. Irodalmunk nemzeti egysége módot ad arra, hogy gazdag sokféleségben, teljes irodalmi szabadsággal jelenjék meg müveinkben a nemzet mondanivalója. De nemzetünk történelmi útja egyértelműen és ingadozás nélkül vezet a szocializmus felé. Igy sokarcú, soktollú irodalmunkban is - több-kevesebb tudatossággal - egy igazság kell, hogy tükröződjék: a szocializmus igazsága." Aligha szükséges az ellentmondásra rámutatni, amely az alkotó személyiség szabadságának elismerését egy politikai - bár részleteiben is történelminek vallott és elfogadott - cél önként vállalt szolgálatával igyekszik összekötni. A művészi és a funkcionárius tudat paradoxonját Háy sem tudta mással, mint a két fogalom egynek hitt teleologikus azonosságával feloldani. Jellemzően cikke további részében a bürokratikus módszerek mellett kijut a bírálatból azon íróknak is, akik nem elég "keményen" állnak ki a bürokratákkal szemben irói igazukért. A kettősség az irás végső kicsengését is jellemzi:'"Feladatunk tehát: mind tökéletesebb irói (és ahol ennek szerepe van, hivatali) módszereket dolgozni ki az igazság drámai kifejezésére. Ez elől a fejlődés elől minden bürokratikus akadályt el kell hordani." Háy tehát napi feladatok szintjén viszszatért vitát kavaró első írásának lényegéhez. Az irodalmi viták fokozatos élénkülése, a nyitott kérdések szaporodása tett lehetővé néhány kisérletet az irodalmi helyzet szélesebb horizontú értékelésére. Ilyen volt pl. Szigeti József tanulmánya,

35 amely az irodalom pártirányítására vonatkozó, ismert lenini és sztálini elveknek a felelevenítése, a szovjet irodalompolitika történeti elemzése mellett óvatosan fellépett az irodalmi irányzatok szabadabb versenyéért (utalva az irodalomról szóló 1925-ös szovjet párthatározatra), az adminisztratív beavatkozások, a sematizmus ellen stb. Szigeti itt - név nélkül - Lukács György említett, az 1949-50-es vita során háttérbe szorított nézeteit is megpróbálta feleleveníteni, és a későbbiekben ezek az elgondolások - Lukács György személyes részvétele nélkül, sokszor reá való utalás nélkül - gyakorta előkerültek a vitákban. Keszi Imre

36 a szocialista realista szemlélet és módszer helytelen, stílusként való felfogásában látta az irodalmi müvek "arcnélküliségét" - vagyis ugyancsak az alkotói szabadság, a szabad irányzatok érvényesüléséért szállt sikra. Az 1953 júniusát követő "olvadás", ahogyan láttuk, az irodalmi életben is jelentkezett, ott az irodalom jónéhány belső problémáját viták tárgyává tette. Ennyiben az irodalmi élet korábbi politikai szerepe részben folytonosnak tekinthető, hisz az irodalmi viták fontos feladata volt a politikai változások "átültetése" az irodalom sajátos "területére". Ugyanakkor most akárcsak a politikában, az irodalomban is számos valós, háttérbe szorított probléma és