Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)
I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)
esteken cserélték ki véleményeiket, tapasztalataikat... Az első hónapok inkább kiélezték a régi ellentéteket a különböző csoportok között. Eleinte ugyanis a legtöbben túlságosan a maguk szempontjai szerint Ítélték meg a leleplezéseket és a várható változásokat. Emberileg és pszichológiailag érthető okokból ki-ki a saját magatartásának igazolását, vagy legalábbis védekezési érveit kereste az eseményekben. S ugyanakkor talán túlságosan elmerültek a hozzájuk legközelebb álló társadalmi rétegek problémáiban... A paraszti élet irói a falu, a városiak a kispolgári sérelmek, nagyon kevesen a munkásság gondjainak elemzésében merültek el. Ismét mások az irodalmi ellenfelekkel való leszámolást érezték a legsürgősebb feladatnak." 16 Ez volt tehát az a környezet, mely az 1953-as év őszének összefonódó irodalmi vitáit, az irodalom-kritikai, a szatíráról szóló, az irodalomirányi- tási (drámai) és a költői-irói ma g atartásról szóló polémiákat körülvette. A viták az Irodalmi Újság hasábjain indultak, de innen elágaztak a (rendkívül szűkös) irodalmi sajtó más orgánumaiba is. A következőkben ezeket próbáljuk áttekinteni. Az emiitett viták közül a júniusi fordulat előtti előzményekre tekintett vissza a szocialista szatírák körüli polémia. Az SZKP XLX. kongresszusán elmondott előadói beszédében Malenkov az irodalom feladatairól szólván jegyezte meg, hogy szükség lenne a szocialista Gogolokra és Szaltikov-Scsedrinekre. Természetes módon ennek nyomán nálunk is megszülettek és még június előtt megjelentek az első müvek, illetve ezek részletei. 17 Veres Péter Almáskertje már az 1952-es Előadói Iroda-vitán támadások középpontjába került (Révai József is kritikai megjegyzésekkel illette az "örök paraszti szemlélet" hivatalellenességéért). Az ennek alapján napvilágot látott javított változatot Urbán Ernő a Csillag 1953. júliusi számában további kritikában részesítette, amelynek lényege az volt, hogy Veres Péter a hibákat a megoldás, a hibák kiküszöbölésének útja nélkül ábrázolta, lényegében tehát a "kritikai realizmus módszerével jegyzőkönyvezte, ami rossz." 18 Ezzel szemben Nagy Péternek a kormányprogram után született irása úgy véli, a szatirikus feladata éppen a társadalmi jelenségek, a jellem viszszásságainak megmutatása, ezek leküzdéséhez" elsősorban ezek tudatosításán keresztül" járulhat hozzá. 19 Nagy Péter tett némi engedményt (a pozitív környezettel való szembeállítást ő is fontosnak tartotta), alapjában azonban a korábbi, didaktikus felfogást elutasította. Visszautasította a "megoldás" megmutatásának, a pozitív-negatív jelenségek kiméricskél és ének igényét írásaiban Gádor Béla és Abody Béla is. 20 A kisebb-nagyobb terjedelmű szatirikus jellegű irások nagy számban jelentek meg az irodalmi sajtóban, s Urbán Ernő Uborkafáját a Nemzeti Színház mutatta be az 1953-as év vége felé. A korabeli kritikusok utaltak a bemutatót megelőző huzavonára, 21 és paradox módon Urbán is megkapta a korábban éppen általa hangoztatott kritikát a "pozitív oldal" gyengeségéről, a megoldás útjának nem-ábrázolásáért. 22 A szatira-vita azonban a szatíra győzelmével végződött, s ez egyben - megfelelően a júniusi határozat kritikai tartalmának - az irodalom kritikai funkció j ának elfo gadását jelentette. E kritikát persze jócskán fékezték az 1953 előtti irodalomelméleti és politikai dogmák - ebből adódott a polémia, amelynek lényegét tömören fejezte ki az UJ egyik, a szatírákkal foglalkozó olvasójának levele: "nem a kritika a baj, hanem az, hogy elszoktunk a kritikától." Hozzá kell tenni, hogy a vitában szereplő szatírák kritikája természetesen nem irányult a rendszer alapvető értékei, intézményei ellen. Hermann István megállapítása
