Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)
I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)
bari keletkezett zavart és értetlenséget volt hivatva megszüntetni. Szabó Bálint könyvében 12 helyesen mutat rá, hogy hiba volna "későbbi folyamatokat" visszavetiteni, s ugy feltüntetni a dolgot, hogy a "pártvezetés egysége már ekkor megbomlott, pedig ez is egy folyamat volt". Kétségtelennek látszik, hogy a párt Politikai Bizottsága, illetve a vezetők legszűkebb köre közösen hozták meg az 1953 nyári politikai döntéseket, a beszédek, nyilatkozatok szövegét gondosan megszerkesztették. Mégis nyilvánvaló, hogy a viszonyulás a határozathoz, az uj irányvonalhoz bizonyos tekintetben eltért Rákosi és Nagy Imre esetében. Ezeket a különbségeket a kortársak érzékelték - tehát nem lehet teljességgel eltekinteni tőlük. Szabó Pál Írásának érdekességét éppenséggel ez adja meg. A Nagy Imre által beterjesztett kormányprogram kritikai része a korábbi években elkövetett gazdaságpolitikai, társadalompolitikai hibák, a pártélet, a vezetés torzulása az ezzel korábban többsé g ében azonosuló irók körében mély; me g döbbenést keltett. A beszédben emiitett "eltávolodás a néptől" vajó- s ágos 1 elk i is m er et i v áls á got teremtett. Nem csupán az egyes irók személyes önvizsgálata merült fel, de az egész irodalmi termés - amely nyiltan közösséget vállalt a politikai vonalvezetéssel, megalkotásában és megítélésében világosan a politikai hasznosság elve érvényesült - megkérdőjelezése is. Csirájában mindezek a kérdések, tehát az új helyzet kívánalmainak megfelelő írói és kritikai magatartás, a személyes és korszakra vonatkozó mérlegkészítés problémái jelentkeztek Szabó Pál említett írásában. A cikk helyzetképpel indul: "Az új minisztertanács elnökének nyilatkozata után alaposan felbolydult az irói világ. Voltak, akik valamiféle -önkritikái <vallomást> emlegettek, voltak, akik újra orientálódni kezdtek <jobb> vagy «baloldali> csoportosulások felé, mások szende, ártatlan nézésre igazították szemeiket és úgy néztek bele a világba, mintha azt mondották volna: hogy <én csak egy egyszerű íróember vagyok, nem csináltam semmit, egyébként pedig, amit irtam, arra a párttól kaptam az inspirálást>. Voltak még, persze másmilyen rezdülések és tétovázások is, de eltelik egy nap, két nap, több nap, s egy hét múlva újra elhangzik egy beszéd: Rákosi elvtárs nagy beszámolója... eloszlatja a félreértéseket és félremagyarázásokat, és hát persœ a bizonytalankodók, az iménti habozok, tétovázók arca felderült: kiderült az idő, nincs már semmi baj." Szabó Pál meglehetősen célzatos beállításából is kiderül, hogy az 1952es irodalmi vitákban polarizálódott irodalmi életet is villámcsapásszerűen érte a váltás. A politikailag rutinosabbak nyomban "orientálódni kezdtek" - amiből kezdetben inkább a balfelé orientálódók érdemelnek figyelmet, akik a változások nyomában felsorakozni kész ellenfeleit jelentik. Kiderül, hogy sokan elégtétellel fogadták a programot (az önkritikái "vallomást" emlégetők), a zöm azonban értetlenséget és félelmet tanúsít. A félelem - a későbbi eseményeket is némileg előrevetítve - egyaránt vonatkozott a felelősséggel való szembenézésre, de ennek kapcsán, a kivételezett helyzet meggyengülésére is. A továbbiakban a szerző elsősorban a váltás egyik legnehezebb kérdését, az új, a változás és a folyamatosság ellentmondását igyekezett feloldani. Az igazi iró mindenkor mindig vállalható müveket ir - állapította meg, ehhez azonban az szükséges, hogy a marxizmus értelmi és érzelmi elsajátításán túl az iró "kiszakithatatlanul" benne éljen valamely közösségben. Ez utóbbi természetesen a pártot jelenti, de Szabó Pál is érzékelteti, hogy ez a viszony az utóbbi években irodalmi téren sem volt zavartalan: "Felszabadulás utáni
